Az idén hetvenedik életévét ünneplő Olivier Assayas nosztalgia-filmet forgatott, ehhez pedig elsőre bizarrnak tűnő témát talált: a négy éve kezdődő pandémiát.

Olivier Assayas egy olyan időszak felé fordul nosztalgiától mámorosan, amit legtöbbünk inkább elfeledni igyekszik. Sőt, talán még felednünk sem kell, hiszen az idő mintha önmagát függesztette volna fel ekkoriban. Megfagyott és elveszett. A sűrű hétköznapjait élő 21. századi ember számára hirtelen megszűntek az irányok, tér- és időpercepciónkat kénytelenek voltunk felülírni. Az idő szűk terekbe zárva megszűnt, a pillanat és az örökkévalóság közti távolság elillant. A bezártság, a félelem és a betegség érzését meg fel tudjuk idézni, de időbeliséget, kronológiát aligha.

Assayas ezt a „filmszakadást” igyekszik felfejteni, saját megéléseivel kitöltve a pandémia alatt keletkezett űrt. Jóllehet az időrend a Felfüggeszett időben is feltöredezik. A film laza cselekménye epizodikus, ám ezek az epizódok egy elhatárolt, francia vidéki házba száműzve nehezen különíthetőek el egymástól. A szűk terekbe zárt idő egyszerre folytonos és hézagos jellegét próbálja vázsonra vinni a rendező: mondhatni a karanténszubjektum időérzékelését adaptálja. Az egyes jelenetek között napok, vagy akár hónapok is eltelhettek, de mindez aligha nyilvánvaló; az idő múlását párbeszédekben elejtett félinformációkból és az impulzív online vásárlásokba menekülő főszereplő, Paul (Vincent Macaigne) csomagjainak megérkezéséből sejthetjük csupán. Némely jelenetek között tehát hosszabb idő telik el, de például a „vágatlannak” szánt online terápiás ülést ábrázoló jelenet zavarbaejtően gyorsan, 10 perc alatt lezajlik.

A bizonytalanul bolyongó időt továbbá különböző visszaemlékezések, fekete-fehér flashbackek, valamint david_hockney_festmeny.jpg-k szakítják meg és teszik még zavarosabbá. E montázsszekvenciák alatt Paul narrációját hallhatjuk, amint az említett vidéki házhoz kötődő gyerekkori emlékeit idézi fel. A monológok természetesen hemzsegnek a popkulturális és szépirodalmi referenciáktól, ahogy ezt az intertextualitásban és önreflexióban fürdőző rendezőtől már megszokhattuk. Hamar nyílvánvalóvá válik az is, hogy Paul magát Assayast testesíti meg, ez pedig nem csupán annyiban merül ki, hogy karaktere szintén filmrendező; Paul Assayas korábbi filmjeiről, mint saját alkotásairól értekezik (utal a Kubában forgatott Wasp Networkre, az Irma Vep címe pedig el is hangzik).

A Bergman és Woody Allen útját járó Assayas ezzel újabb szintre emeli önreflexív törekvéseit. A Sils Maria felhőiben a kortárs filmiparon való élcelődést folytatja a Kettős életekben (Juliette Binoche mindkettőben alábecsült színésznőt alakít), ez utóbbi a szűk plánokba zárt szereplők hosszas, intellektuális vitáiból bontakozik ki. Immár nem csak a filmnyelv bergmani, a svéd rendezőisten munkássága a dialógusokban is fontos tényező. Assayas eddig saját közegét, a mozit, a mögötte álló stúdiórendszert, vagy akár színészei kulturális imázsát ágyazta intertextusába; immár önmaga is a képlet részévé vált. A rendező önreferencialitásának tárgya nem csupán 2024-es filmje, hanem saját személye. Megoldását irányváltásnak is nevezhetjük: már nem kifelé utalgat filmjéből, hanem önmagát fikcionalizálva fúródik be filmjének szövetébe.

A múzsa jogán – Olivier Assayas: Doubles vies / Non-Fiction

2019. június 5.

Assayas legfrissebb alkotása egy entellektüellekről szóló, humorral fűszerezett film, amelyben a szerző a fikció és a valóság viszonyáról, valamint az analóg és digitális technológiák közötti harcról meditál.

Olvasd tovább  

A Felfüggesztett időben megjelenő párkapcsolati dinamikák, konfliktusok, és ezek minimalista filmnyelvi prezentációja a Kettős életekre emlékeztetnek, képileg azonban Assayas erősen eltér 2018-as filmjétől. A mozgalmas közeliket és szekondokat statikus totálokra váltja; láthatóan nagyobb szerepet kap a tér, a nosztalgia helyszíne. Az elhagyatott családi ház előképét már láthattuk a 2016-os A stylistban, ám ott még rémisztő kísértetkastélyként jelenítette meg azt a rendező. A Felfüggesztett időben a nosztalgia túlvilágivá varázsolja a házat, és ezzel együtt a karanténlétet is. Assayas napsütötte nagytotáljait felülexponálja, ragyogtatja és meleg, barnás színekkel festi meg; földi paradicsommá válik az erdős, vidéki tér.

Ezzel a COVID-filmek evolúciója is révbe ért. A 2020-as Corona, vagy a 2021-es Karantén meló fókuszában még a járvány okozta nehézségek álltak – előbbi méghozzá vérfagyasztó horror-thriller műfajban tálalta a témát. (Magyar vonatkozásban A Karantén Zóna sorolható ide, ami egyszerre mókás és hátborzongató szkeccsekben mesélt a pandémiáról). Steven Sodergbergh 2022-es Kimijében a koronavírus már lábjegyzetnyi említést kap, csupán körülmény, nem képezi a narratíva szerbes részét. Alig két évvel később pedig eljutunk Assayas múltba révedő, szentimentális víziójáig, amiben a rendezőt megformáló Paul jobban retteg a pandémiát követő vissza-, avagy újrarendeződéstől, mint magától vírustól (pedig nem kevés szorongást okoznak neki a baktériumok).

Assayas alkotása tehát izgalmas lehet saját filmográfiája, vagy akár a COVID-filmek kontextusában, a maga jogán azonban aligha nevezhető érdekfeszítőnek. A pandémia eseménytelenségét és unalmát talán kissé túl jól ragadja meg: a film is érdektelenné válik. A párkapcsolati és testvéri konfliktusok banálisak, percek alatt rendeződnek le. Bár az operatőri munka impozáns, és a beállítások itt-ott slow cinemába illőek, a folyamatos narráció lehetetlenné teszi a kontemplációt. Nem ismerjük meg mélyen a rendezőt, és a pandémia időszakáról sem kapunk új megfejtést azon túl, hogy immár megengedett a visszavágyódás és karantén-romantika.