Péntek este megnyitották (vagy megnyílt – szempont kérdése is) a nagykorúsodás utáni első TIFF-et, ami egyben a koronavírus-járvány utáni (vagy inkább közbeni – sajnos, nem szempont kérdése) Románia első nagyobb szabású kulturális rendezvénye. Bizakodás és óvatosság, kéz a kézben.

Már a Főtér felé közeledve látszott, hogy ez a szokásosnál kisebb, családiasabb TIFF lesz: az ilyenkor általában a vörös szőnyegen vagy körülötte lebzselő siserehad most néhány maszkos emberre korlátozódott, a Mátyás király jobboldalán köztérfoglaló vendéglők teraszain több ember ücsörgött, mint amennyien a bejárat előtt tolongtak. Kevesebb film, kevesebb külföldi meghívott, kevesebb ülőhely. A szervezők is előre szóltak: a jegyek rég elfogytak, ne számítson senki pótszékekre, hiszen a kétméternyi távolságot és a maximális résztvevőszám-korlátozásokat (500 fő) muszáj lesz betartani, s ennek megfelelően az eddigi, tömegrendezvény-számba menő megnyitó most inkább könyvbemutatóra vagy kiállításmegnyitóra hasonlított gyér résztvevőkkel, foghíjasan szétszórt székekkel. Persze, hírességből azért most sem volt hiány: pont a mellettem (azaz tőlem két méterre) lévő széken ült Dorel Vișan veterán színész, akinek becsületére legyen mondva, hogy ügyesen bírta az éjfél utánig tartó vetítést.

Kép: Nicu Cherchiu

A kevesebb résztvevőhöz kompaktabb, lényegretörőbb beszélyek dukálnak: Tudor Giurgiu fesztiváligazgató az eddig lényegesen több show-elemmel tarkított megnyitót is rövidebbre, puritánabbra fogta ezúttal, méltatta a szponzorokat, akik ezekben a nyomorúságos időkben is a fesztivállal tartottak, és visszaemlékezett a vészterhes márciusi napokra, amikor még nem lehetett tudni, hogy mi lesz. A sorra bejelentett fesztiválelmaradások (jellemzően a könnyűzeneiek) korszakában a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál viszont inkább kivárt, halasztott – és jól tette. Giurgiu szerint ezáltal (pontosabban a cannes-i, a Karlovy Vary-i és a többi elhalasztása miatt) a TIFF Európa első fontos filmes rendezvénye a víruskitörés (és a Berlinale) óta, a többi nagyobb (pl. Velence) csak eztán kerül megszervezésre, ezért a filmes világ szemei most fokozottan Kolozsvára szegeződnek. A ránkszegeződő tekintetek és kamerák miatt persze fontos, hogy jól viselkedjünk, betartsuk a szabályokat – hangsúlyozták talán kicsit túl sokszor is. Mindenki fegyelmezetten, maszkban feszengett a borzalmasan kényelmetlen műanyag székeken – s ha valakinek nem lett volna, azt az ilyenkor esedékes pokróc helyett és fesztiválújság mellett most maszk+kézfertőtlenítő kombó várta leüléskor. Giurgiu ezután megint megdicsérte a hatalmas felfújható főtéri filmvásznat, ami állítólag minden eddiginél nagyobb (nem tűnt fel), mesélt kicsit az idei Fellini-tematikáról, és a színpadra invitálta kollegáját, Mihai Chirilovot, aki rekordkurtasággal méltatta a nyitófilmet.

A Kolozs megyei prefektus ásításra inspiráló szavai és hangszíne után színpadra pattant Emil Boc polgármester, aki az előző beszélők decibeljeit alaposan lepipálva ismét bebizonyította, hogy milyen fontos számára a publikus imázs, s egyúttal diszkréten ugyan, de egyértelműen emlékeztette az embereket, hogy választási év van. Energikus beszédében a sokat citált, de sajnos teljesen hamis Churchill-idézetet is előszedte, miszerint ha megvágják a művészetek támogatását a háború miatt, akkor „miért háborúzunk?” – az idézet kamu ugyan, de ha nem csak bullshit választási ígéret volt, akkor a polgármester szavai bizakodásra adnak okot, hiszen megfogadta: nem fog pénzt elvonni a kulturális szektor támogatásaiból. Látszott Bocon, hogy már irtó rég várt valami efféle közszereplést, és ő maga is bevallotta, hogy mennyire kellett ez neki.

Sync the Classics, kép: Vlad Cupsa

A megnyitó mégiscsak megnyitó, szóval valamiféle művészeti momentumnak lennie kellett, ha nem is kísérte akkora cécó, mint például a 2012-es, teljes szimfonikus zenekart, vagy a 2015-ös Compagnie des Quidams-féle varázslatos bemutatót. Ezúttal Paul Ilea kolozsvári zeneszerző-producer-DJ állt össze Zsuzsana Cerveni bukaresti szopránnal, hogy pár unalomig ismert klasszikus zenei motívumot (Wagner Valkűrjei, Holst Marsa stb.) turbózzanak fel mindenféle elektronikus beatekkel és vokálokkal Sync the Classics fedőnév alatt. A nyitófilmről volt rendes kritikánk – vetítették a magyarországi mozikban – szóval bővebben nem írnék róla, itt lehet elolvasni, viszont Chirilov frappáns jellemzését mégiscsak parafrazálnám: a Boldog idők (La belle époque) a nosztalgia filmje, és hát ezekben az időkben mire lenne inkább szükségünk, mint nosztalgiára, a régi (koronavírus előtti) idilli állapotok felidézésére. És a TIFF-megnyitó, meg úgy általában az egész fesztivál működhet így is: filmnézés közben, ha a teljes két óra erejéig nem is, de azért időnként, egy-egy intenzívebb jelenet erejéig meg-megfeledkezünk nemcsak a kényszeres maszk-megigazításról, hanem arról is, hogy bizony kényszerből ülünk szabadtéren, nem jókedvünkben. De az is lehet, hogy a Boldog idők – micsoda egybeesés, épp a fesztivál ma esti filmje, a Martin Eden alapjául szolgáló Jack London-könyvet olvasgató – főhőséhez hasonlóan mi is a múltban élünk. Hiszen a sok ember nagyvásznat bámuló közösségi aktusa olyan idejétmúltnak, ésszerűtlennek tűnik 2020 közepén...