Teltházzal, argentin tangóval, francia „lovas” bemutatóval, valamint egy Oscar-jelölt bosszúfilmmel indult a 14. Transzilvania Nemzetközi Filmfesztivál. A Kolozsvár Ifjúsági Főváros státusához méltóan pénzelt kulturális eseménysorozat több helyszínnel és szekcióval bővült, a vetítésre váró mozgóképek, illetve a nem filmes rendezvények száma is rekordot döntött. Úgy tűnik, minden jel arra mutat, hogy az idei lesz a leglátogatottabb és leglátványosabb TIFF.
Idén, hosszú ideje először, nem ázott el a TIFF megnyitógálája – s ez a tény annyira meglepő volt, hogy maga a fesztiváligazgató Tudor Giurgiu is megjegyezte beszédében. A szép idő jót tett a jegyeladásoknak is: a kikunyerált meghívók mellett (melyek ellen hagyományosan most is kikelt a főszervező) a gáláról maradt jegyek is mind elkeltek, azon kívül a fesztivál egész idejére kiterjedő elővétel is kétszer nagyobb volt a tavalyinál.
Giurgiu szokás szerint hamar a lényegre tért, az új helyszínek ismertetésével kezdte: a TIFF Campus az egyetemistákhoz próbálja minél közelebb hozni a művészfilmeket (szó szerint is), de azért koncertek is lesznek, és szóba került a filmraktár helyreállításának a sikersztorija is: szerdától látogatható a Majakovszkij utcában, ingyen vetítésekért és nem csupán. Egy kísérleti filmest pedig a Belvedere hotel medencéjében fog lezajlani, amiről, bevallom, szívesen tudósítanék.
Értékelendő, hogy a hátrányos helyzetűek számára is elérhetővé próbálják tenni a filmélvezetet. Mihai Chirilov művészeti igazgató ismertette, hogy a siketnémák, vakok, és két mellőzött társadalmi osztály, a hatvanon fölüliek, valamint a legszegényebb nemzeti kisebbséget képviselő romák milyen kifejezetten nekik szánt eseményeken vehetnek részt. A nemzetköziség nevében pedig felszólalt Argentína román nagykövete és a gálát követő argentin film egyik főszereplője, Walter Donado is.
Mindezt kellemes volt hallgatni a lemenő nap utolsó sugarainak melege alatt, a külön erre a célra felépített sátrak és kisebb csarnokok között, melyek közül a fesztivál logóját ábrázoló torony tűnt a legdizájnosabbnak. Meg sem lepődtünk, mikor Emil Boc, Kolozsvár polgármestere régi barátként üdvözölte a szervezőket, és büszkén közölte a számokat: míg tavaly csak 2 millió lej jutott kulturális eseményekre, addig az idén kerek 10 millió közpénzből gazdálkodhattak, amiből 1 milliót kizárólag a TIFFnek tettek félre.
Visszagondolva a korábbi megnyitókra, amikor a szervezők keserűen emlegették, hogy nincs elég támogatás a magán- és a közszféra részéről, jó érzéssel halljuk, hogy ma már a saját projekteket is egyre inkább tető alá hozhatja. A pár éve még felszámolás felé tartó aprócska mozikat is sikerült visszaadni a közönségnek, nem utolsó sorban a TIFF kampányolásával és néhol adománygyűjtő munkájával.
Külön kiemelést érdemel a tény, hogy a fesztivál nem csak a jövőbe néz, de a múltat sem tagadja meg, idén is emlékeztetve Kolozsvár mozgóképes kezdeteire, egy, a megnyitón is promovált, frissen felújított Janovics-film bemutatásával. A Tolonc képeit tartalmazó montázsvideón még a megnyitó helyszínéül szolgáló Főtér is premier plánba került, majd a rendező, Kertész Mihály leghíresebb művének, a Casablancának a repülőtéri jelenetén lágyulhattak el e nézők.
A megnyitó ünnepélyes voltát két performansz is emelte, az első, a táncbemutatót idéző, az argentin film apropóján tangót jelenített meg, habár nem túl láthatóan, lévén, hogy a színpad előtt helyezték el, elég alacsonyan; viszont a második, a francia Compagnie des Quidams bemutatásában, gyönyörű luftballonszerű fehér lovakat vonultatott fel, amint kecsesen produkálják magukat „dresszőrük” irányítása alatt. Noha kissé elhúzódott a befejező aktus, az egyre jobban lehűlő közönség türelmetlenségére, az idei fesztivál fénypontjait tartalmazó videó után végre megkezdődhetett a várva várt film is.
Az Eszeveszett mesékről (Relatos Salvajes / Wild Tales) sokan hallottunk. Ha a legjobb külföldi Oscar-jelöléséről le is maradtunk, az első repülőgépes bosszútörténet egyből eszünkbe idézi, honnan is ismerős. Az áprilisban lejátszódott, német öngyilkos merénylő pilóta okozta tragédia kapcsán többen is okolták a filmet, ötletadónak bélyegezve azt, és sok helyen betiltották a forgalmazását is. Ez az egyik kellemetlen hatás, amely beárnyékolja a remekbe szabott komédia felhőtlen élvezetét.
A másik, hogy túl életszerű. Ki ne találkozott volna tenyérbe mászó képű klienssel, aki mindent jobban tud, és megalázóan lekezelő, vagy pofátlan, empátiahiányos hivatalnokkal, aki okoskodva bizonygatja, hogy a kárt szenvedett polgárnak miért nincs soha igaza? Hogy az aszfaltbetyárokról és hűtlen szeretőkről ne is beszéljünk! De nehéz felszabadultan derülni találékony megleckéztetésükön, mikor a gyomrunk még mindig remeg a saját elszenvedett sérelmeinkre oly jól rájátszó szituációk láttán.
Oh, édes bosszú, mely levezeti a feszültséget, visszaállítja az igazság billegő mérlegét, visszateszi az „embert” a kisember kifejezésbe! S noha jó borként hidegen tálalva a legfinomabb, semmi akadálya, hogy a szenvedély hevében elkövetett „igazságszolgáltatást” is ugyanúgy ne élveznénk. Megéri-e börtönbüntetést kockáztatni, hogy revansot vegyünk ellenségeinken? Detektívsztorikon és rendőrségi drámákon szocializálódott énünk jól tudja, a bűn mindig kiderül, a tettest mindig elfogják. De oly jó most az egyszer a bűnözőnek drukkolni!
A rendező Damián Szifrón bűnügyi sorozatokon csiszolta ki okos és lényegre törő stílusát, melyben épp csak egy fél lépéssel van előrébb a sztori a nézőnél, s azzal, hogy egy átfogó narratíva helyett átfogó tematikát kapunk, elkerüli, hogy unalmassá váljon az így pörgő, és ördögi humorú elbeszélés. Ilyen fokú agresszivitást ábrázoló film esetén fennáll a veszély, hogy a humor kizárólag a Tom és Jerry-szintű csihi-puhi kárörvendésen alapuljon, de az Eszeveszett mesék ezt a kihívást is sikeresen teljesíti. Képi humor, nyelvi viccelődés, sőt a vérengzés is ízlésesen lett megoldva – elsőrendű fekete komédiát tálalt nekünk a TIFF, még ha túlságosan is emlékeztet a kellemetlen mindennapi bosszúságainkra.
De ne felejtsük, a művészet nem légüres térben létezik, hanem része mindennapjainknak, életünket befolyásolja, sőt meghatározza, még ha nem is ilyen betű szerinti formában, ennyire közvetlenül, mint a német pilóta esete az argentin bosszúfilmmel. De hát ki tudná mindezt jobban, mint a TIFFes fesztiválrajongó? Hiszen minden év nyár elején szuverén állammá változik a kolozsvári művészmozik Bermuda-sokszöge, s a külföldi meghívottak történetei egybeolvadnak a sötétben megélt sorsokkal, amint szenvedélybetegként forgatjuk a bekarikázott műsorfüzetet, keresve a következő fixet, még ha már így is jócskán a túladagolás tüneteit mutatjuk. S csak akkor lélegzünk fel, ha megtaláljuk az újabb izgalmas szinopszist, mely egy megint másik világba repít. Nos, az idén sem lesz könnyű dolgunk válogatni e lehetséges világok közül.
