Ismét élőben jelentkezünk az év legfontosabb filmes eseményéről, a 74. Cannes-i Filmfesztiválról. Cikkünk naponta legalább egyszer frissül, mégpedig webnaplós formában: mindig a legfrissebb történések vannak legfelül.
Értékelés
Remélni sem mertem, hogy az idei fesztiválon a legnagyobb kedvencem, a Titane (rend.: Julia Ducournau) nyeri a fesztivál fődíját, pontosabban remélni reméltem, de nem fogadtam volna rá, de a „zsenialitás és az őrület” a zsűri szerint ezúttal is kéz a kézben járt. A Titane kétségtelenül az idei fesztivál legtökösebb alkotása volt, az meg csak a ráadás, hogy mindezt egy nő írta és rendezte. Azt gondoltam, Spike Lee személyéből és filmjeiből kiindulva, hogy, amint azt korábban is írtam, a Casablanca Beats/Haut et Fort (Nabil Ayouch) vagy Jacques Audiard Les Olypiades/The 13th District című alkotása kapja majd a fesztivál fődíját, de minkettő üres kézzel távozott. Spike Lee egyébként két hatalmas spoiler-bombát is ledobott a díjkiosztó estéjén. Egyrészt rögtön a díjátadó elején, amikor az első díjazottat kellett volna bejelentenie, kikottyantotta, hogy a Titane nyerte az Arany Pálmát, elrontva ezzel a díjkiosztó izgalmát, a másikat pedig a díjkiosztó utáni, a zsűri számára rendezett sajtókonferencián tette, amikor az indoklásba belefoglalta a film egyik fordulatát, amit szándékosan nem írok le, nemcsak a tartalmi spoiler miatt, hanem azért is, mert egy ilyen mondat végtelenül leegyszerűsíti a filmet, ami ennél azért jóval többről szól.
Egyébként a későbbiekben is hibát hibára halmozó, bakiparádéba is beillő díjátadónál már akkor éreztük, hogy valami nem lesz rendben, amikor a közvetítés egy, a széksorok közé lerakott kamera által közvetített képet mutatta hosszan, miközben már megkezdődött a közvetítés, mi viszont a Salle Debussy-ben összegyűlt újságírókkal csak a vörös szőnyeget és a széklábat, egy türelmetlenül doboló lábat és egy ide-oda rakosgatott kábelt bámulhattuk hosszan, fix kameraállásból, kicsit mintha egy Apichatpong Weerasethakul filmjeiben lennék, ahol itt megállt az idő, ráadásul hang se volt hozzá, de ami ezek után következett, az minden képzeletet felülmúlt. Nem véletlen, hogy a 74 éves fennállásának történetében első színesbőrű zsűrielnöke úgy kezdte a díjkiosztó utáni sajtókonferenciát, hogy „No apologies, I messed up.”
Az sem megszokott, hogy idén két díjat is megosztottak, így a zsűri díját a thaiföldi Apichatpong Weerasethakul (Memoria) és az izraeli Nadav Lapid (Ha’berech/Ahed’s Knee) közösen vehette át, a Grand Prix-n pedig az iráni rendező Asghar Farhadi (Ghahreman/A Hero) és Juho Kuosmanen (Hytti Nº6/Compartment Nº6) osztozott. Különösen örültem ennek a megosztott díjnak, mert mind Farhadi, mind Kuosmanen filmje e kedvenceim közé tartozott az idei válogatásból. A Memoria elképzelése a bennünket összekapcsoló gondolathullámokról megfogott, de ahogy azt korábban írtam, Nadav Lapid filmjét otthagytam kb. egy óra után. A zsűri azonban értékelte, hogy az izraeli rendező hazájával szemben tanúsított kritikai szemléletét. A másik film, amit viszont kényszerből hagytam ott kicsivel több mint a fele után, de aztán a szombati reprízen még egyszer beültem rá, a Haruki Murakami novellájából készült Drive My Car című japán alkotás volt. Elsőre leginkább a hangulata fogott meg, másodjára már jobban odafigyeltem a szövegre is. A Drive My Car az utolsó pillanatig tartogat meglepetéseket és megérdemelten kapta a legjobb forgatókönyv díját.
Annyi film és esemény pereg a szemünk előtt a fesztivál 12 napja alatt, és ha a zsűri nem Leos Carax-ot tüntette ki a legjobb rendezőnek járó díjjal, eszembe se jutott volna, hogy a nyitófilm, az Annette is a versenyprogram része volt. A Marion Cotillard és Adam Driver főszereplésével készült Annette zenéjét a The Sparks írta – a zenekar tagjai láthatóan élvezték a cannes-i forgatagot, lépten-nyomon beléjük lehetett botlani a Croisette-en és a díjat is ők vették át Carax helyet, megnyugtatva a sajtósokat, hogy a francia rendezőnek bár rettenetes a híre, ők nagyon jól tudtak vele dolgozni az elmúlt 6 évben, amíg az Annette ötlete eljutott a megvalósításig.
Kifejezetten szimpatikus volt, hogy idén, ahogy a fesztivál történetében nem először, a neves színészek helyett két újoncot díjazott alakításáért a zsűri. Renate Reinsve a svéd Verdens Verste Menneske/The Worst Person in the World (rend.: Joachim Trier) című filmért kapta a legjobb női alakítás díját, és elárulta, hogy sok hasonlóság van közötte és a filmben látható Julia között: néha valóban úgy érzi, ő a legrosszabb ember a világon. A legjobb férfi alakítás díját pedig az ausztrál Nitram (rend.: Justin Kurzel) című film címszerepét alakító Caleb Landry Jones, amerikai színész és zenész, akinek nem csak külsőleg kellett a szerephez idomulnia, de Kurzel több könyvet is adott neki, hogy tanulmányozhassa az ausztrál maszkulinitás mibenlétét, sőt, beszédtanárhoz is beíratta, hogy elsajátítsa az ausztrál dialektust.
Enyedi Ildikó alkotását elsősorban a francia kritikusok éltették, de díjat sajnos nem kapott. Az sem volt túl szerencsés, hogy Léa Seydoux pár nappal a bemutató előtt covidos lett, nem tudta elkísérni a filmet Cannesba, így a bemutató sikere mellett a legtöbben Sharon Stone bevonulását emlegetik A feleségem története kapcsán. (július 18., 23:00)
Utolsó nap: díjkiosztó előtt
Maszkban integet a tömeg a sztároknak a palota előtt, már megkezdődött a bevonulás a palota vörös szőnyegén a záróceremóniára. Egy órán belül kiderül, kik az idei díjazottak, de még folynak a versenyfilmek repríz vetítései is. Justin Kurzel Nitram című filmje maradt a verseny végére az egész Ausztráliát megrázó 1996-os lövöldözésről, illetve annak feltételezett hátteréről. A Nitram egy fiatalember beceneve, aki se munkát, se barátokat nem talál, kisgyerekkorától „furcsa” volt, emögött a furcsaság, illetve kívülállóság mögött azonban sokkal nagyobb bajok húzódnak, ami nemsokára tragédiához vezet. Tegnap Kurzel és stábja is abban a görög étterembe akartak beülni, ahol mi vacsoráztunk a barátainkkal, de nekik már nem volt szerencséjük, zárt a konyha. Közben viszont meggyőződhettünk róla, mennyivel másképp néz ki a Nitramot alakító színész, Caleb Landry Jones, aki nem csak a haját növesztette meg, de jó pár kilót is felszedett a szerepe kedvéért.
Joachim Lafosse Les Intranquilles/The Reckless című családi drámája zárta a versenyporgramot, amiről első körben az Un certain regard díjkiosztója miatt lemaradtam, de szerencsére a repríz vetítése ma tudtam pótolni, méghozzá az újonnan nyílt Imax moziban, bár ez a kevésszereplős kamaradráma aligha igényelt ilyen vetítési körülményeket.
Sokkal jobban megkívánta volna Jae-Rim Han Emergency Declaration című koreai akciófilmje, amiről viszont lemondtam Hamaguchi Ryusuke Drive My Car című filmje miatt, ami annyira megfogott a hangulatával, hogy mindenképp látni akartam még egyszer. (július 17., 20:00)
Tizenegyedik nap: Rappel a rendszer ellen
Nem lepődnék meg – és érdemtelennek se tartanám a győzelmét –, ha a szombat esti díjkiosztón Nabil Ayouch Casablanca Beats/Haut et fort című filmje hozná el az Arany Pálmát, bár Jacques Audiard Les Olympiades/The 13th District című alkotása is nagy kedvencem és korábban ezt vártam fődíjasnak. Nabil Ayouch filmjében egy fiatal tanár érkezik egy marokkói kulturális központba, hogy rappelni tanítsa a fiatalokat. Rappelni egy olyan kultúrában, ahol tilos a politikai véleménynyilvánítás, ahol a szélsőségesebb vallási csoportok a zenét és a táncot is bűnnek tartják, az pedig, hogy lányok fejezzék ki így magukat, végképp túl megy minden elfogadható társadalmi, vallási és egyéb határon. A fiatalokban viszont már ott van a változás igénye és annak lehetősége is. Az óráikon folytatott beszélgetésekből pontos képet kapunk nem csak az egyéni sorsokról, de az egész társadalmat érintő kérdésekről is. A jól megírt dialógusokat és rap-dalszövegeket rendkívül tehetséges fiatalok tolmácsolják.
Nem vagyok igazán kibékülve Bruno Dumont filmművészetével, de a France című versenyfilmje egészen ígéretesen és ötletesen indult, és különösen az elején voltak is erős pillanatai – de aztán körülbelül fél óra után kifogyott a szufla belőle. A film második fele pedig már olyan kínosan erőltetett, és annyire sehová sem vezet, hogy nem is értem, hogy kerülhetett versenybe. France deMeur (Léa Seydoux) Franciaország közkedvelt tévés személyisége, aki úgy öltözik és úgy fésüli a haját, mint Catherine Deneuve a 80-as években. Remek, a televíziós újságírást és ezen keresztül az egész társadalmat leleplező szatíra lehetne Drumont filmjéből, de kár, hogy ennyire hamar ötletszegénnyé válik. A France kapta eddig a sajtóvetítések leghangosabb nemtetszés-nyilvánítását.
Nem voltak elragadtatva a sajtósok a filmes körökben csak „Joe”-ként ismert Apichatpong Weerasethakul legújabb alkotásától, a Memoriától sem, amiben Tilda Swinton alakítja a főszerepet. Számomra mindig is eléggé nehezen megközelíthető volt thaiföldi születésű filmrendező művészete, akinek számomra ez a legújabb alkotása volt eddigi életművéből a legérthetőbb. A lassan kibontakozó, Kolumbiában játszódó történethez az Amazonas őserdei vidéke ad festői hátteret, itt gyötri az álmatlanság a Tilda Swinton által alakított karaktert, aki különös hangot hall, és ennek forrását igyekszik felkutatni.
Miközben Európán nagy vihar söpört végig, Cannes-ban tombol a nyár és már csak az a kérdés, látunk-e még olyan filmet a versenyprogram végén, ami átértékelteti velünk az eddigi fesztivált és megváltoztatja a kialakult preferenciákat. (július 16., 14:00)
Tizedik nap: Enyedi története
Bár több filmben is szerepel, Léa Seydoux Enyedi Ildikó versenyfilmjét, A feleségem történetét se tudta elkísérni Cannes-ba koronavírus-fertőzése miatt. Enyedi filmjének aligha lehetett volna ünnepélyesebb zárást kívánni, mint a teremben felzúduló taps és a kint éppen a film premierjének befejeztével megkezdődő július 14.-i tűzijáték.
Rendszeres vendége a cannes-i versenyprogramnak az iráni rendező, Asghar Farhadi, aki ezúttal Ghahreman/A Hero című filmjét hozta Cannes-ba, amely egy hétköznapi hősről szól. Az adósság miatt börtönben ülő férfi a lelkiismeretére hallgatva úgy dönt, hogy inkább visszaadja az értékes aranyérméket rejtő táskát, melyet barátnője talált. A pénz segítségével rendezhetné az adósságát és kikerülhetne a börtönből, de a férfi a becsületes utat választja, nem számolva azzal, hogy körülötte messze nem annyira becsületesek az emberek, arról nem is beszélve, hogy egy börtönviselt ember kevesek bizalmára számíthat. Farhadi filmje szerint nincs remény a hétköznapi hősök számára ebben a világban, a Ghahreman/A Hero című azonban még reménykedhet abban, hogy a zsűri elismeri.
Sean Baker Red Rocket című filmje Trump megválasztása előtt játszódik Dallas, Texasban, azon a vidéken és azon emberek között, akinek Trump az elnökségét köszönheti, és ami a megválasztása után a politikai elemzőknek és filmeseknek is egyaránt az érdeklődésük középpontjába került. Baker ennek ellenére nem politizál, inkább csak a háttérben, de annál hatásosabban használja a közeget. Innen menekült Los Angelesbe a pornósként új életet kezdő Mikey Saber (Simon Rex), aki most több mint egy évtized után kénytelen ide visszatérni volt feleségéhez és anyósához, akik korántsem fogadják kitörő örömmel. A humorban is bővelkedő alkotás remek képet ad a texasi vidékről és az ottélő emberek hétköznapjairól, de a Mickey és a fánk-étterem eladója, a még kiskorú Strawberry (Suzanna Son) között szövődő románcnak köszönhetően szexben sincs hiány.
Szintén bővelkedik a szexben és meztelenségben Jacques Audiard Les Olympiades/The 13th District című, többnyire fekete-fehérben forgatott alkotása is. Tartottam tőle, hogy Audiard a címben szereplő körzet társadalmi problémáit feszegető szociodrámával áll elő, helyette azonban egy erotikus adaptációval jelentkezett. Ezúttal nem a társadalom perifériáján élőkről van szó, hanem iskolázott, középosztálybeli fiatalokról, az ő szerelmi és szexuális életükről.
Kifejezetten könnyedebb hangvételű, éjszakai vetítésnek tökéletes alkotás Audiard filmje, amit a sajtóvetítés közönsége is méltányolt, de a sajtókonferencián is nagy taps fogadta az alkotókat. Mivel imádom a fekete-fehér fotókat és a brutalista építészetet, engem már magával a Les Olympiades-ról készített felvételekkel megvett Audiard, aki már a fesztivál eleje óta itt van és többször sikerült is belebotlanom a Croisette-en. (július 15., 14:15)
Kilencedik nap: Wes Anderson, a közönség barátja
Nagyon vártam Wes Anderson The French Dispatch (A Francia Kiadás) című filmjét, és még inkább biztatónak gondoltam, hogy a fesztivál versenybe válogatta. Valóban, ha a kivitelezést nézzük, a megelevenedő újságcikkek sajátos képi világa, az ötletesebbnél ötletesebb megoldások és az illusztris szereplőgárda különleges élményt nyújt, de maga a sztori, illetve a megelevenedő glosszák rendkívül erőltettek és vérszegények. Az is sajnálatos látni, hogy a sok remek színész tehetségének a töredéke sincs kihasználva. A The French Dispatch legnagyobb vonzereje számomra a vizuális megjelenítésében rejlik, ami valóban ötletes és a legapróbb részletekig kimunkált. A filmet többen otthagyták a sajtóvetítésen is, ahol alig kapott némi halvány tapsnál többet, a premieren viszont nem kritikusok ültek, az ottani közönség majd tíz percen át éltette a meghatódott alkotógárdát.
Eskil Vogt The Innocents című, az Un certain regard szekcióban versenyző filmjével már azt hittem, hogy kipipáltam az idei fesztivál legbizarrabb alkotását, de Julia Ducournau Titane című, a hivatalos versenyprogramban szereplő testhorrorja tegnap mindent felülírt. Ha a testhorror nagymesterének, David Cronenbergnek Karambol című filmje beteg volt, akkor a Titane még inkább az, de kétségkívül szórakoztatóbb is. Kifejezetten örültem, hogy a világ összes gondját és baját felsorakoztató drámák mellé volt olyan merész a fesztivál, hogy egy ilyen alkotást is versenybe válogasson. A Titane egy karambollal kezdődik, mely során a fejsérülést szenvedett kislány titániumlapot kap a koponyájába. Míg másnak egy életre elmenne a kedve a járművektől, az időközben menő sztriptíztáncosnővé és sorozatgyilkossá érett Alexia (Agathe Rousselle) erős, szokatlan mértékű vonzódást érez irántuk, aminek később kézzelfogható eredménye is lesz. Menekülés közben a külsejét a felismerhetetlenségig elváltoztató Alexia találkozik egy tűzoltóval (Vincent Lindon), aki elveszett fiát véli benne felfedezni és magához veszi a lányt. Az így szimplának hangzó történet a látványtól és azoktól a fordulatoktól lesz érdekes, amiket nem lehet szpoilerek nélkül elmondani, úgyhogy inkább én sem teszem. Aki egy lendületes és ötletes testhorrorra vágyik kiváló alakításokkal, az ne hagyja ki semmiképpen, mert a műfaj rajongóinak aligha fog csalódást okozni a Titane.
A Titane nyitójelenetében is egy vásott kislányt látunk, Eskil Vogt filmjében, a The Innocentsben pedig több is akad a vásott kölykökből. A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni, de itt ez nem merül ki a felnőttek bosszantásában, egymás piszkálásában és egyéb zsiványságokban, Vogt filmjében a szülők legsötétebb rémálmai öltenek testet.
Ezek a lakótelepen együtt bandázó, ártatlannak kinéző gyerekek közül némelyik ugyanis nem akármilyen kegyetlenségre képes. Különösen egyikőjük gonoszsága nem ismer határokat és a gyerekcsapat hamarosan rájön, ők maguk sincsenek biztonságba tőle. Vogt Vakon című filmjét fesztiválkörökben láttam korábban, de bevallom, nem jegyeztem meg a rendező nevét, a The Innocents gyerekhorrorja után viszont garantáltan megmarad. (július 14., 14:00)
Nyolcadik nap: csak filmek, semmi más
Nanni Moretti Tre Piani/Three Floors című filmje egy tehetős, középosztály lakta negyed egy bérházának három emeletén lakók életébe enged bepillantást. Az ottlakók számára nem a mindennapi betevő előteremtése jelenti a gondot, teljesen más konfliktusok formálódnak a családokon belül és a lakók között. A családi drámák és a szomszédok között kialakuló viszály annyira közhelyesek, amilyenek a megoldásaik. Egyedül a férjezett, de házasságában teljesen magára maradt fiatal anya (Alba Rohrwacher) történetszála képes elszakadni a kliség talajáról, ami sokat ment a végeredményen. Moretti filmje nézhető, de az idei versenyprogramban aligha nyújt maradandó élményt.
Hamaguchi Ryusuke Drive My Car című háromórás japán alkotása egy Haruki Murakami-novella adaptációja, ahogy a 2018-as, szintén Cannes-ban bemutatott Gyújtogatók (rend.: Chang-dong Lee) is. A történet ezúttal egy színházi színész/rendezőről szól, aki mindig vezetés közben, az autóban gyakorolja a szövegeit, ám amikor Hirosimába hívják rendezni a színházi projekt vezetői ragaszkodnak hozzá, hogy sofőrt adjanak mellé, ami alaposan megváltoztat számára mindent, ahogy a több nemzetiségű színészgárda is, köztük siketnéma dél-koreai színésznője, aki koreai jelnyelven tolmácsolja Csehov Ványa bácsijának sorait, miközben a színészek többsége japánul beszél. Kicsit furcsa a Ványa bácsit japánul hallani, de a film atmoszférája és visszafogott bája annyira magával ragadó, hogy ezt hamar elfelejtjük. A lassan kibontakozó dráma, szerelemről, féltékenységről, barátságról figyelemreméltó színfoltja az idei versenyprogramnak.
Kirill Szerebrennyikov Petrov’s Flu című filmje olyan, mint egy hosszú és bizarr lázálom, amiből nehéz kihámozni miről is szól pontosan, de megoldásaiban annál izgalmasabb, és szépen tükrözi a Szovjetunió felbomlását követő káoszt, jól mutatja a társadalom kegyetlenségét, az idősebb generáció iránti tisztelet elvesztését, vagy a nők elleni erőszak mindennapos voltát. A hőse egy influenzával küzdő képregényrajzoló, akinek könyvtáros felesége időnként transzba esik és öldöklő angyallá változik, általános iskolás fia pedig leginkább a földönkívüliekről fantáziál.
Szerebrennyikov alkotása nem az a szürreális utazás, amire többször is jegyet váltanék, de nem bántam meg, hogy egyszer végig ültem. Mivel Serebrennikov a korábbi nemzetközi tiltakozás és összefogás ellenére sem hagyhatja el Oroszországot, FaceTime-on köszönte meg a közönségnek a tapsot és így vett részt a sajtókonferencián is. (július 13., 22:30)
Nyolcadik nap: Bergman-sziget
A napsütés és a meleg töretlen, de a fesztiválozók kedve is – annak ellenére, hogy idén szinte alig látni teltházas vetítést.
Sean Penn azon rendezők egyike, aki magát is jól tudja rendezni a kamra előtt, pontosan ráérezve az arányokra, és a Flag Day ismételten jól példázza ezt. Penn színészként is és rendezőként is megállta ismét a helyét, ahogy modellből színésznővé avanzsált lánya, Dylan Penn is. Imádtam a film színeit, olyan volt, mint valóban a 70-80-as években készült filmeket nézni vagy régi családi nyaralási fotókat lapozgatni. A pénzhamisító, piti bűnöző apa (Penn) és alkoholista anya (Katheryn Winnick) mellett önmagát kereső lány (Dylan Penn) története azonban annyira nem fogott meg, és ha nem lettek volna a lenyűgöző hangulatú képek és a remek alakítások, lehet, hogy nem maradtam volna a végéig. A csekély lelkesedésemhez talán hozzátartozott az is, hogy a Flag Dayt egy késői vetítésen láttam a Salles Bazin elnevezésű, kis befogadóképességű teremben és még itt is csak jó, ha kb. 15-en ültünk, a közönség egy része pedig már fél óra után elaludt. Ilyet korábban aligha láttam Cannes-ban.
Sokkal izgalmasabb volt számomra Mia Hansen-Løve Bergman Island című, szintén a hivatalos versenyprogramban szereplő filmje, aminél viszont épp az ellenkezője történt. Eleinte egyáltalán nem ragadott magával a végtelenül sablonosan induló történet, melyben egy ismert rendező (Tim Roth) és forgatókönyvíró partnere, Chris (Vicky Krieps) húzódnak meg a híres svéd rendező házában, hogy ebből a környezetből merítsenek ihletet és itt folytassák alkotótevékenységüket. Még az ágyat is megkapják, ahol a Jelenetek egy házasságból forgott, ami miatt, ahogy a vendéglátójuk is megjegyzi, „milliók váltak el.”
Tartottam tőle, hogy ez vár hőseinkre is, ami csak még jobban erősítette volna a közhelygyűjteményt. Az egész úgy indul, mint egy vezetett túra a rendező világában, amolyan „Bergman szafari”, amin a filmben a Roth által alakított rendező is részt vesz. Aztán Chris magára marad az írással, ami egyszer csak megelevenedik előttünk, sőt az általa teremtett világ egyre inkább összemosódik a valósággal, amiből egy Bergmanhoz méltó, de a műveivel ellentétben kevésbé kegyetlen kapcsolati dráma bontakozik ki. A Bergman Island bekerült számomra a 74. a Cannes-i Filmfesztivál kellemes meglepetései közé. (július 13., 15:00)
Hetedik nap: az isteni Deneuve
Miközben reggel azt látom a hírekben, hogy emelkednek a Covid-esetek a térségben, az egészségügyi miniszter szigorúbb intézkedéseket szorgalmaz, Macron pedig este tesz bejelentést ezzel kapcsolatban, a fesztiválozókat sokkal inkább a filmek kötik le, de nem kis izgalmat jelent a sztárok jelenléte sem. Az már megszokottá vált, hogy a hírességek sem veszik le a maszkot a sajtókonferenciákon, így például Catherine Deneuve harsány ciklámenszínű maszk mögül beszélt. Deneuve annyira népszerű, hogy még a tévéképernyő előtt álldogáló, a sajtókonferenciát csak kívülről hallgató fesztiválszemélyzet is megtapsolta.
Többször leírtam már a fesztiválbeszámolóimban, hogy nem érzem igazán közel magamhoz az animációt, de ennek ellenére gyakorta lenyűgöz. Így voltam ezzel pár évvel ezelőtt, amikor Ari Folman Libanoni keringőjét láttam itt Cannes-ban, ami azóta is az egyik kedvencem a műfajban. Folman idén versenyen kívül tért vissza Cannes-ba a Where is Anne Frank című, minden korábbinál lenyűgözőbb technikai megoldásokat mutató animációjával, melyben Anna Frank képzeletbeli barátnője, naplójának címzettje, Kitty kel napjainkban életre az amszterdami múzeumban és indul Anne felkutatására. Minden technikai megoldása ellenére a végtelenül bájos alkotás leginkább egy általános és középiskolás korosztálynak szóló ismeretterjesztő mese arról, ki is volt Anne Frank. Folman a menekültválság bemutatásával von párhuzamot Anna és a kitoloncolásra váró harmadik világbeli menekültek között.
Juho Kuosmanen Hytti Nº6/Compartment Nº 6 című filmjében nincsenek sztárok, csak egy fiatal finn lány, aki beleszeret egy moszkvai egyetemi oktatóba, aki arra bíztatja, menjen északra, Murmanszkba felkutatni a gyökereit. A vonaton egy kellemetlen fiatalemberrel kerül egy kupéba. Kuosmanen aprólékosan dokumentálja a hosszú vonatutat és annak kitérőit, bemutatva, hogy miként köt mégis barátságot a két fiatal és miként élik meg közösen az utazás viszontagságait. Kifejezetten kedves film a Hytti Nº6/Compartment Nº 6, a versenyprogram egyik kellemes meglepetése. (július 12., 13:20)
Hatodik nap: Verhoeven visszatér
Az első napok és az első hétvége filmjeire nincs okunk panaszkodni. Az Un certain regard elnevezésű parallel szekcióban idén Sebastian Meise Die Grosse Freiheit/Great Freedom című filmjét láttam először, ami 16mm-es kockákkal kezdődik, amint egy kis ablakon keresztül rögzíti egy nyilvános vécében egymásra találó férfiak légyottjait. Mint kiderül, ez a film a bizonyíték a bíróságon, hogy börtönbe küldjék a 175 paragrafusra hivatkozva a képkockákon látható férfit (Franz Rogowski), aki, mint kiderül, nem ismeretlen a rácsok mögött. A film három idősíkban mozog, évtizedeket ugrálva ide-oda az időben, hogy bemutassa mikén üldözték és kriminalizálták Németországban a melegeket, de azt is láthatjuk, hogy akik ebben éltek, mit is tudnak kezdeni a 175-ös paragrafus eltörlése után rájuk szakadó szabadsággal. A megkapó történetet az alakítások, különösen Franz Rogowski játéka teszi emlékezetessé.
Joachim Trier Verdens Verste Menneske/The Worst Person in the World című filmje, fiatalos, lendületes, formailag izgalmas egyszerre elgondolkodtató és szórakoztató, melyben egy 30-as nő, Julie (Renate Reinsve) keresi önmagát és a szerelmet. A témát ugyan rengeteget feldolgozták már, de Triernek sikerül, ha nem is újat mondani, de annyi bájt, őszinteséget és humort belevinni ebbe az ízig-vérig mai a történetbe, hogy kihagyhatatlan és maradandó élményt nyújt. Az izgalmas, de csak mértéktartóan adagolt formai kísérletek mellett a film sokat köszönhet a Julie-t alakító színésznőnek, Renate Reinsvének.
Minden cannes-i programban kötelezően szerepel legalább egy kosztümös alkotás, melyet rendszerint a franciák szállítanak és csak ritkán mutatkozik említésre méltónak. Idén az Elemi ösztön rendezője, Paul Verhoeven szállította ezt Benedetta címmel, amely alaposan rácáfolt a korábbi tendenciára és már most bizton kijelenthető, hogy a versenyprogram egyik legemlékezetesebb filmje marad. A Benedetta egy, az 1700-as években megtörtént esetet dolgoz fel. Egy kis lányt, Benedettát (Virginie Efira) kolostorba zárnak, ott cseperedik fel és ott köt barátságot a nővéreknél oltalmat kereső, nála jóval világiasabb és tapasztaltabb Bartolomeával (Daphné Patakia). Kettejük barátsága alaposan elmélyül, sőt messze túlmegy két fiatal nő barátságánál. Benedettát ugyanis rendíthetetlen hite és még annál is erősebb ambíciója mellett szexuális energiája és kíváncsisága is tüzeli. A magát Isten által kiválasztottnak tartó apácanövendéket intelligenciája és helyzetfelismerőképessége a manipuláció mesterévé teszi, nem véletlen, hogy az alkotók is úgy nyilatkoztak, hogy minden erotikus tartalma ellenére – amiből egyébként nem kevés van – ez inkább egy politikus film. Valóban, ha ma élne, Benedetta valószínűleg politikus, de minimum vezérigazgató lenne. A gyönyörűen fényképezett történetből a fiatal női testek extázisa ugyanúgy emlékezetes marad, mint a film humora, nem is beszélve egy Szűz Mária szobor innovatív felhasználásáról.
Catherine Corsini La Fracture/The Divide a másik kötelező kör a cannes-i versenyben a társadalmi problémákkal foglalkozó szocreál. Nincs olyan év, amiben ne lenne legalább egy hazai alkotás, ami az ország jelenével foglalkozik. Idén ez is sokkal jobbra sikerült a megszokottnál. Bevallom, Catherine Corsininak utána kellett néznem, hogy rájöjjek, mit is láthattam tőle korábban, ezek után azonban garantáltan bevésődött: ennyi humorral megvalósítva ritkán látni ilyen súlyos kérdéseket boncolgató drámát, mely egy francia közkórház falai között bontakozik ki egy nap és egy éjszaka leforgása alatt. Ide gyűrűznek be az egymásnak feszülő társadalmi és osztályellentétek, ahogyan a sárgamellényes tüntetés véres valósága is. (július 11., 12:00)
Ötödik nap: Randevú Matt Damonnal
Régebben Leçon du cinema vagy Masterclass volt a neve, de idén minden ilyen eseményt Rendez-vous-ra kereszteltek, ami Matt Damon esetében különösen vállalhatóan hangzik. Mindig érdeklődéssel ülök be ezekre az eseményekre, és megannyi felejthetetlen pillanatot kaptam már itt, ráadásul nem keveset tanultam belőlük – de voltak nagy csalódások is, melyekért hol a kérdező, hogy a kérdezett volt a felelős. Nemegyszer fogtam már a fejem a közönség kérdéseitől, bár azt meg kell adni, hogy ez elsősorban máshol volt, Cannes-ban többnyire érdekes kérdések jönnek a közönség soraiból. Így volt ez a Matt Damon-interjú esetében is, amiről legszívesebben kijöttem volna, annyira sablonos volt az egész, de szerencsére viszonylag hamar kinyitották a kérdezés lehetőségét a közönség felé és ez megmentette az eseményt. Kiderült többek között, hogy Damon jófejségből mondta vissza az Avatárt és az azzal ajánlott 10%-ot jutalékot a film mindenkori bevételéből, azért hogy leforgathassa a Bourne ultimátumot, amire már korábban elígérkezett. Szívesen válaszolt azokra a kérdésekre, amik azt feszegették, milyen volt, amikor Scorsese, Spielberg vagy Eastwood rendezte.
A beszélgetés újfent meggyőzött arról, milyen átlagos megjelenésű „nice guy” Damon, és talán éppen ez az átlagos megjelenése és ez „nice guy” hozzáállása emeli ki a sorból. Ez teszi lehetővé, hogy olyan sokféle karaktert tud hitelesen életre kelteni a vásznon. Tom McCarthy Stillwater című filmjében egy olajfúrótoronyban dolgozó oklahomai munkást alakít, aki Marseille-ben próbálja kihozni a börtönből gyilkosságért ülő egyetemista lányát (akit A család kicsi kincséből megismert Abigail Breslin alakít). McCarthy filmje az a fajta közepes költségvetésű dráma, amiből egyre kevesebb van a mozikban, ahogy azt Damon is kiemelte. Különösen érdekes volt, ahogy a film kiemelte az Oklahomából érkező munkás és a franciák közötti kulturális különbségeket, pontos képet adva a francia kikötővárosban élőkről. Damon könnyekig hatódott a bemutatón, amit később a mögöttünk álló nehéz időszakkal és annak az örömével magyarázott, hogy ennyi kihagyás után ismét közösen élvezhetjük a fesztivált és ünnepelhetjük a mozit. (július 10., 15:15)
Negyedik nap: A család, az robotcsalád
„Mi nem az ellenkultúra voltunk, hanem maga a kultúra” – mondja a The Velvet Undergound című dokumentumfilmben a legendás filmkészítő, Jonas Mekas. Todd Haynes dokumentumfilmje éppolyan innovatív és különleges képi világú, amilyen maga a zenekar volt, akár megjelenésében, akár zenéjében, nem véletlen, hogy hamar felkarolta őket Andy Warhol, akinek közreműködésével egyhamar a korabeli New York-i underground szcéna kedvenc bandájává váltak. A sok zenével és archív bejátszással tarkított dokumentumfilm igazi korrajzként is szolgál, mely pontos képet fest a 60-as évek keleti partjának izgalmas művészeti életéről. Kár, hogy a film lendülete a Warhollal való különválás után ugyanúgy megtörik, ahogy törés következett be a zenekar életében is.
Mahamat-Saleh Haroun Lingui/The Sacred Bonds című, csádi, francia, német és belga koprodukcióban készült filmjéből egy közép-afrikai faluban élő, tinédzser lányát egyedül nevelő anya történetén keresztül bontakozik ki az ott élő nők elnyomott helyzete. Egy olyan társadalom képét kapjuk, ahol gyakori a nemi erőszak, illegális az abortusz, ahol a család, a közösség, de még az iskola is kitaszítja a megesett lányokat vagy az egyedülálló anyákat, és ahol a nemiszervük megcsonkítása jelzi a lányok nővé válását. Egy ilyen helyen csak a legszorosabb összefogásban, egymást testvérként segítve tudnak túlélni a nők. Erről az egymást segítésről, és a „jó tett helyébe jót várj” által táplált reményről szól az idei fesztivál Csádból érkezett versenyfilmje. A filmben leginkább az a megkapó, ahogyan a reményt táplálja, megmutatva a kiutat is, ha a nőknek sikerül összefogniuk és átsegítik egymást a nehézségeken és a barbár szokásokon. Persze túlságosan ábrándokkal telinek tűnhet a film, de jó abban hinni, hogy lehet ez másképp, hogy lassan, de mégis elindulhat a változás és hogy már léteznek olyan bábaasszonyok, akik csak megjátsszák a kislányok megcsonkítását.
Vajon milyen lesz a világ, ha klóngyerekeket nevelhetünk vagy a távol-keletről örökbefogadott gyermekünk mellé robottestvért rendelhetünk, aki a kulturális hagyományok ápolását, a gyökerek erősítését és örökbefogadott gyermekünk nyelvi nevelést is segíti? És mi van akkor, ha ennek a robotgyermeknek, miközben egyenrangú családtagként kezeljük őt, a memóriáját adatgyűjtésre használja egy nagyvállalat? Ilyen és hasonló kérdésekre keresi a választ az After Yang című sci-fi, amely az Un certain regard/Egy bizonyos tekintet elnevezésű parallel szekcióban került bemutatásra. A dél-koreai rendező, Kogonada filmjében a családok a jövőben már teljesen magától értetődően multikulturálisak, és a klóngyerekek nevelése már éppoly természetes, mint az örökbefogadás, vagy az, hogy robottestvért fogadnak a szülők gyermekeik mellé, hogy a közreműködésével a gyermekük ne érezze magát egyedül, sőt tartalmasan, tanulással töltse az időt, míg a szülők dolgoznak.
A családfőt alakító Colin Farrell nem tudta elkísérni Cannes-ba a filmet, helyette a női szereplőgárda, az egzotikus szépségű Jodi Turner-Smith, a klónlányt alakító Haley Lu Richardson és az indonéz-amerikai származású Malea Emma Tjandrawidjaja kísérte el. A csodálatos hangú Malea Emma Tjandrawidjaja 2018-ban tűnt fel, amikor is az amerikai Super Bowl-on az amerikai himnuszt énekelte, azóta pedig a televízió és a filmipar is felfedezte a rendkívül bájos és tehetséges kislányt, aki most Cannes-t is elvarázsolta. (július 9., 14:50)
Harmadik nap: A család, az család
Bong Joon-ho a tegnapi mesterkurzuson többek között arról beszélt, hogy véleménye szerint egyáltalán nem szentségtörés belecsempészni egy csipetnyi humort a legkomorabb történetbe sem, sőt kifejezetten fontosnak tartja ilyen módon oldani a feszültséget és a komor hangulatot. François Ozon a Tout s’est bien passé/Everything Went Fine című versenyfilmje tökéletes példa erre a humorral oldott tragikumra. Az alkotás egy középkorú testvérpárról szól, akiknek 85 éves apja (André Dussollier) szélütést kap, amikor pedig reménytelenné válik a teljes felépülése, arra kéri lányait, segítsenek neki méltósággal elmenni. A francia törvények és bonyolult családi viszonyok, valamint az események kapcsán feltörő érzelmek miatt ez azonban korántsem olyan egyszerű. Különösen sok hárul az apjával meglehetősen ellentmondásos viszont ápoló Emanuèle-re (Sophie Marceau). Ozon filmje a családról beszél, mert legyen az bármilyen rendhagyó, a család, az család, a kötelékek, pedig bármilyen lazák vagy gubancosak, egy életre szólnak.
Sophie Marceau és André Dussollier lenyűgöző apa-lánya párost alkotnak a vásznon, igazi jutalomjáték ez mindkettőjüknek. Rövid, de annál emlékezetesebb jelenése van Charlotte Ramplingnak is, aki 2003-ban főszerepet kapott Ozon egyik korai, nálunk talán kevésbé ismert filmjében, a Swimming Poolban. Ha már Ozon korai filmjeinél tartunk, azok előszeretettel tisztelegtek Rainer Werner Fassbinder művészete előtt. Ezúttal sem maradt el a főhajtás, ami leginkább abban érhető tetten, hogy a filmben feltűnik Fassbinder egyik állandó színésznője, Hanna Schygulla.
Idén láthatóan kevesebb az akkreditált fesztivállátogató, az újfajta beléptetési- és jegyrendszer pedig alaposan próbára tett bennünket az első egy-két napban, de mára sokat javult a rendszer, és bár még szokatlan, de egyre inkább működőképesnek mutatkozik. (július 8., 17:15)
Második nap: Bong Joon-ho-mesterkurzus
Még a hivatalos megnyitó előtt volt az első vetítése Mark Cousins filmtörténeti barangolásának legújabb epizódjának, a The Story of Film: A New Generation. Az északír származású, de jó ideje Edinburgh-ban élő filmtörténész, filmkészítő ezúttal napjaink moziját vette górcső alá, de természetesen, a tőle megszokott módon, számos korai klasszikust is megidézett. A filmje a Joker és a Jégvarázs táncjeleneteivel indult és nagy utat járt be, mire eljutott Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjén át a Saul fiához, és még megannyi alkotáshoz, többek között a Fekete párduchoz. Aki ismeri Cousins sorozatát tudhatja, hogy a rendezőnek igencsak távoli asszociációi vannak, de hatalmas lexikális tudással rendelkezik és izgalmasan rendezi egymás mellé a különböző alkotásokból kivett jeleneteket mondanivalója illusztrálásához.
Azt hiszem, megvárom, míg egy következő dokumentumfilmjében Mark Cousins elmagyarázza majd nekem mivel érdemelte ki Nadav Lapid és Ha’berech című, formailag kétségtelenül innovatív és finoman, de jól kivehetően politikus filmje azt a hatalmas ovációt, amit a vetítés után kapott. Persze, a választ magam is tudom, pont ezekkel, de ettől még nem lett a kedvencem az Izraelbe hazalátogató filmkészítő története, akit lépten-nyomon szembesül a helyi viszonyokkal, melyek aligha segítik készülő filmjét, de útja közben úgy tűnik, a szerelem is rátalál.
Jóval érdekesebb volt számomra Bong Joon-ho mesterkurzusa. A Paraziták Oscar-díjas rendezője igazán szimpatikusan vallott a filmkészítésről, bár kicsit sokat beszélt arról, hogy pont akkor fogták el a Memories of Murder gyilkosát ihlető sorozatgyilkost, és ő sokáig azon gondolkodott, hogy szeretne megismerkedni vele, illetve meghívná egy vetítésre, de aztán túl kockázatosnak találta a dolgot és lemondott róla. Az eredetileg szociológusnak tanult rendező többek között azt is elárulta, azért csodálta Hitchcockot például, mert a Psychót és több más filmjét is fekete-fehérben forgatta, ami szerinte sokkal jobban mutatja, mekkora művész volt valójában. Az eseményre egyébként jócskán megkésve és sapkában, maszkban álcázva magát belopózott Tilda Swinton is, aki a rendező több filmjében is szerepelt. (július 7., 23:00)
Első nap: megnyitó
A Covid-időszak még nem múlt el, Cannes-ban azonban sokkal inkább a fesztiválhangulat kezd felülkerekedni. A maszk még marad, sőt kötelező, de a ragyogó időjárás és a moziünnep felfokozott hangulata feledteti a kényelmetlenségeket. A biztonsági ellenőrzések része lett a védettség ellenőrzése is, de a fennakadást inkább az új jegyrendszer, illetve az online jegyiroda elérhetetlensége okozza, a szakadozó wifiről nem is beszélve. Utóbbi ugyan évről-évre visszatérő probléma, sok előrelépést sajnos idén sem mutat. Az új jegyrendszer egyébként a sorbaállást hivatott kiváltani, egyelőre inkább kevesebb, mint több sikerrel. A sor maradt, viszont idén már csak azok állnak be, akiknek garantált a helyük a vetítőteremben.
A fesztiválon mind a filmek, mind a lebonyolítás tekintetében nagy a nyomás, ahogy azon az emberen is nagy lehetett, aki a tegnapi nyitógálán négykézláb igazgatta Bella Hadid ruhájának uszályát, hogy az öltözék tökéletesen mutasson a fotósok előtt. A vörös szőnyeg legmerészebb szerelését a plakáton is szereplő zsűrielnök Spike Lee hozta. Nem is annyira a rikító színű szereléssel és a hozzáillő extravagáns napszemüveggel volt gond, sokkal inkább a sem az öltözékhez, sem az alkalomhoz nem illő sportcipővel, ami cannes-i mércével ugyanolyan égbekiáltó szabálysértésnek számít, mint a Jodie Foster partnere által viselt lapossarkú szandál. Nem egy fesztivállátogatót fordítottak már vissza korábban a zordon biztonságiak, pár éve pedig szolidaritásként több híresség is lapossarkút vett fel, de ez sem hatotta meg a fesztivál szervezőit. Hiába, Cannes neve egybeforrt a csillogással és eleganciával, és ebből a fesztivál nem hajlandó alább adni, a szabályok áthágása pedig csak kevés kiváltságosnak engedélyezett.
Az öltözéket leszámítva, a nyitógálán sokkal visszafogottabb volt az amerikai zsűrielnök, aki a zsűrinek rendezett sajtótájékoztatót korábban már kihasználta arra, hogy újfent felemelje hangját a feketék jogaiért. A nyitóest során Spike Lee karrierjét is felidézték egy rövid montázs erejéig az indulástól az első igazán átütő sikeren, az 1989-es Szemet szemért című filmen keresztül egészen napjainkig.
Először a spanyol rendező, Pedro Almodóvar köszöntötte az est tiszteletbeli Arany Pálmával kitüntetett díszvendégét, Jodi Fostert, de láthattunk egy rövid bejátszást is, melyben a sokoldalú színésznő pályafutása pergett le a szemünk előtt, a képek mellé pedig a Fostert rendező filmesek is vallottak a színésznő intellektusáról és tehetségéről. A gála záróakkordjaként Jodi Foster, Pedro Almodóvar, Spike Lee és a koreai rendező, Bong Joon-ho négy nyelven jelentették be a fesztivál megnyitását.
Az esti gálát Leos Carax Annette című, több műfajt elegyítő zenés alkotása zárta. Carax előző filmje – amelyet szintén Cannes-ban láthattunk először – kapott hideget és meleget is: a Holy Motors reakciói a „holy shit”-től a „what the f***k is this f***k”-ig széles skálán mozogtak. Az Annette ennél jóval egyszerűbb történet, sőt a legnagyobb baja az, hogy túl egyszerű. A zenéje, valamint Marion Cotillard és Adam Driver miatt mégis ideális fesztiválnyitónak bizonyult és a Holy Motorshoz képest sokkal kevésbé osztotta meg a sajtóvetítés közönségét is. Marion Cotillard nem csak a vörös szőnyegen tündökölt, de a vásznon is mindenkit elvarázsolt, ahogy Adam Driver is. A Canal + élő közvetítésének köszönhetően az is látható volt, ahogy a terembelépés előtt, leseperve egy kis szöszt, Cotillard még megigazította Driver szmokingját, előrevetítve a harmóniát és kémiát kettejük között, amit aztán a vásznon is láthattunk. (július 7., 16:30)
