Az amatőr a digitális korszak kémfilmje, ahol a hős az informatikus, a leghatásosabb fegyver a számítástechnika, a konfliktusokat pedig javarészt monitorok mögül kezelik. James Hawes rendezésében ugyanakkor az információháború is csupán egy sablonos bosszúhadjárat hátteréül szolgál: nemzetközi titkosügynökhajsza rég volt ennyire unalmas és demagóg.
Charlie Heller (Rami Malek) a CIA elemzőjeként dolgozik, azonban miután feleségét (Rachel Brosnahan) meggyilkolják egy terrortámadás során, kompromittáló anyagok kiszivárogtatásával kezdi zsarolni az ügynökséget, hogy kézre keríthesse neje gyilkosait. A gyászoló férj a bosszú érdekében terepügynökké képezteti magát egy profi gyilkosokat faragó tiszt (Laurence Fishburne) felügyelete alatt, majd újdonsült képességeit és technikai tapasztalatait kamatoztatva hajtóvadászatra indul. A többek között Franciaországtól Törökországig, valamint Londontól Konstancáig tartó macska-egér játék során Charlie végig a saját szakállára, a munkaadói célkeresztjébe kerülve próbálja véghezvinni tervét, ami a fizikai megpróbáltatásokon túl idővel morális dilemmákkal is szembesíti az eltökélt férfit.
A film Robert Littell eredeti regényén és az abból forgatott azonos című, 1981-ben bemutatott kanadai feldolgozáson alapul. Noha az adaptációt és a remake-készítést többnyire a bizonyított forrásművek sikere indokolja, ezúttal nem ez állhat a még maguk korához képest is kifejezetten idejétmúltnak ható alkotások leporolásának hátterében. Hiszen A Keselyű három napjára kísértetiesen hasonlító Littell-mű már megjelenésekor sem volt kifejezetten újszerű, ahogy az Andy Vajna felügyelete alatt készült, tipikus „VHS-esztétikájú” produkció sem ért el jelentősebb kritikai vagy közönségsikert. Így Az amatőr felelevenítése leginkább azért lehet aktuális, mivel a történet jól adaptálható a kortárs kémthrillerekben és sorozatokban ábrázolt világképhez, a főhős alakja pedig közel áll a producerként szintén közreműködő főszereplő sztár, Rami Malek színészi perszónájához.
Az amatőr különböző verziói közötti eltérések a fennálló világpolitikai és belbiztonsági feszültségekre érzékeny kémműfaj változásait, egyúttal a filmekben reflektált ideológiai és társadalmi átrendeződéseket szemléltetik. Charlie főnöke a Központi Hírszerző Ügynökségnél egy ponton még gúnyosan viccelődik is az irányítást a maga kezébe vevő beosztottján, mondván a James Bond-féle megoldások és elképzelések ideje már lejárt. Míg a hidegháború alatt fénykorát élő zsáner korábban a polarizált időszak társadalmi viszonyrendszeréből inspirálódva tematizálta a felsorakoztatott karakterek közötti bizalmatlanságot, addig a kortárs változatban többnyire a megfigyelő állam, a digitális térben ellehetetlenülő szabadság- és biztonságérzet ad okot a paranoiára. A speciális kémkütyük funkcióit az okostelefonok vették át, az összetűzések helye az online világba került, a fizikummal szemben még inkább előtérbe került az intellektus, a különleges képességű ügynökök pedig átlagemberekké váltak. Így a kémek egzotikus világa egyre inkább testközelbe kerül.
Az olyan kortárs kémtörténetek, mint az Utolsó befutók, A sakál napja (The Day of the Jackal), a Fekete galamb (Black Doves), vagy a Fekete táska, de akár a könnyedebb hangvételű Újra akcióban (Back in Action) és A szervezet (The Union) is a közvetlen közösségekhez, a családhoz, a barátokhoz fűződő kapcsolatok jelentőségét emelik ki a nemzethez való feltétlen hűséggel szemben. Az állam már nem biztonságot, hanem gyakran fenyegetést jelent, ezért a közösségek más szinteken formálódnak. Ehhez mérten Az amatőr kisember hőse szintén kész hazaárulást elkövetni, hogy megbosszulhassa feleségét. Ráadásul ahogy a digitális térben egyre inkább elmosódnak az országok és a kultúrák közötti határvonalak, úgy értékelődik fel az emberek közötti közvetlen kapcsolat és bizalom a fizikai valóságtól elszakadó hétköznapok elidegenedettségében. Charlie-t alig érik külső ingerek a munkája során, titkos feladatait mélyen a föld alatti bázison végzi egy eldugott irodában, ahová nem érnek le az érzelmi behatások. A Rami Malek színészi repertoárjában gyakran felbukkanó, elszigetelt és magába forduló, kissé autista hatást keltő számítógépzseni karaktert egyedül felesége köti a való világhoz, így a nő elvesztésével nemcsak egy szeretett társ, hanem Charlie énje is elveszik. A direkt fenyegetést nem jelentő, kockázatkerülő, nyüzüge fickó alapvetően atipikus kémalak, aki az őt ért igazságtalanságok hatására mégis nemzetbiztonsági kockázattá válik.
Az amerikai kémfilmek kortárs hullámában – a ’60-70-es évek szubverzív zsánerdarabjaihoz hasonlóan – egyre inkább a kisemberek és az államhatalomba vetett hit megrendülése kerülnek a középpontba. Nixon helyett Trump kétes megítélése, a hippimozgalmakból való kiábrándultsághoz képest pedig az ideológiai ellentétek uralják a közhangulatot és szolgálnak inspirációul, a tematikus kapcsolatok reflexiói ellenére Az amatőr mégis kevésbé bevállalós, formavilága kifejezetten konzervatív. A korábbi filmváltozat elsősorban a sokkhatásra épült: a feleség brutális kivégzése közvetlenül a kamera előtt történt és már a nyitányban sor került rá. A remake ezzel szemben főhőse mentalitásához igazodva ódzkodik az erőszaktól, helyette a kapcsolat elmélyítésére törekszik a házaspár közös életének megmutatásával. A különböző visszaemlékezések meghittsége végig ellensúlyozza a férj kegyetlen tetteit, ahogy a film marcona férfialakjainak is megvannak a gondoskodást képviselő női ellenpólusai: a CIA bérgyilkosa elől egy emberséges özvegy segít elmenekülni, a korrupt igazgatót pedig az újdonsült főnöknő teszi helyre.
A bosszúhadjárat során felvetülő morális kételyek mégis csupán alulírt dialógusfoszlányokban, következetlen okfejtésekben és didaktikus észrevételekben merülnek ki. A film készítői azt igyekeznek bemutatni egy meghasonult, magára maradt férfi portréján keresztül, hogy miként fordul szembe valaki saját elveivel és természetével a gyász és az azt előidéző állami működés és nemtörődömség hatására. A tévésorozatok (köztük éppen az említett Utolsó befutók) rendezésén edződött James Hawes rendezése azonban nem jut tovább a felszínes melodrámánál. A karakterek ráadásul idővel háttérbe szorulnak a repetitív akciók előkészítésének és lebonyolításának bemutatásával szemben. Jon Bernthal – a főhős inverzeként szolgáló – klasszikus macsó kémkaraktere például egyszer csak teljesen eltűnik, anélkül, hogy bármi hatása lett volna a cselekményre. Mintha valahol menet közben kivágták volna a hozzá kapcsolódó történetszálat. Ez a nem éppen szándékosnak tűnő, hagyományos akciófilmes mintáktól való búcsú ráadásul a film dinamikájában és látványában is érvényesül.
Az igencsak „hallmarkosra” sikerült holokausztdráma, az Egy élet után James Hawes második nagyjátékfilmje szintén tévéesztétikásan kisszerűnek érződik: Az amatőr remegő kézikamerás, ritmustalan Bourne-imitációjának félközelikre és deszaturált színekre támaszkodó vizualitása kisképernyős olcsóságot sugall. A passzivitás érzetét pedig a látványon kívül a közelharcra alkalmatlan főszereplő is fokozza, aki gondosan előkészített bombákkal szedi távolról megközelített áldozatait. Az időnként már-már sci-fikbe illő számítógépes nyomozási módszerek bemutatása pedig a technika túlmisztifikálásával gyengíti az alapvetően realista hangvételt. Így a film a felszínes modernizáláson túl nem képes érdemben megújítani a sokadszor látott sémákat, ahogy a mentalitásában konzervatív megközelítésmód sem ad teret az aktualitásokra rezonáló felvetéseknek. Az amatőr az új idők kémfilmjeként is csak a régi minták ambíciótlan felsorolását nyújtja.
