Már most tudom, hogy hiányozni fog a fotósok kiabálása, meg a sajtóiroda
nyüzsgése, ahol mindig akad partner arra, hogy együtt szidjuk az örökké akadozó
és meg-meg szakadó internetkapcsolatot, vagy hogy egy emberként pattanjuk fel
az ablakhoz bámészkodni, amikor egy-egy híresség éppen bemegy vagy távozik a
sajtókonferenciáról.
Eleget hallottam már arról, hogy milyen rémálom tud lenni Cannes, különösen, ha valakinek nincs elég jó akkreditációja: „akkor marad a városnézés, bámészkodás a turistákkal” – jegyezte meg epésen egy igazi cannes-i veteránnak számító ismerősöm. Igazán nem panaszkodhatok a besorolásomra, sőt... de tény, hogy így is sok időm megy el sorbanállásra, várakozásra. Igaz, még egy teljes nap se telt el a hivatalos megnyitó óta és a sajtóvetítéseknek is csak a második napjánál tartunk, s eddig nem volt hiába a sorbanállás.
A Nobel-díjas José Saramago Blindness című könyvének adaptációs jogait hosszú idő után Fernando Meirelles (Isten városa, A hű diplomata) kapta meg: „mindig ellenálltam a jogok eladásának, mert nem akartam, hogy rossz kézbe kerüljenek.” Azt nem mondanám, hogy rossz kézbe kerültek, mert igazságtalan lennék a filmmel, melynek számos erőssége van, de ennek ellenére semmivel sem sikerült erősebbre, ha kell ütősebbre, mint A hű diplomata. Ha nem is vész el teljesen az üzenet, de sokat veszít a hatásából a döcögős dramaturgiának köszönhetően. Mennyivel jobbra sikerült a sokkal kevesebb várakozással kísért Leonera (r. Pablo Tapero), melynek hőse egyszerre szembesül a női börtönök kegyetlen világával és az anyává válás nehézségeivel.
Egyszerűen remek, néha ugyan szinte a nézhetetlenségig kegyetlen és megrázó Steve McQueen (nem azonos a hatvanas évekbeli sztárral) első rendezése, a Hunger. A film a bebörtönzött IRA-terroristák és fogvatartóik elkeseredett küzdelméről szól, megtörtént eseményekre alapozva. Ezekhez a szenvedésekhez, megaláztatásokhoz képest az a kis napon fővés, tolongás és a tömegen való átverekedés, amiben már kezdek elég profi lenni, teljesen elenyészőnek tűnik. Abban is biztos vagyok, hogy hiányozni fog a fotósok kiabálása, a sajtóiroda nyüzsgése, ahol mindig akad partner arra, hogy együtt szidjuk az örökké akadozó és meg-meg szakadó internetkapcsolatot, vagy hogy egy emberként pattanjuk fel az ablakhoz bámészkodni, amikor egy-egy híresség éppen bemegy vagy távozik a sajtókonferenciáról. Ma éppen Dustin Hoffmant és Angelina Jolie-t sikerült így elkapni, aki még így, előrehaladott terhessége ellenére is rendkívül elegáns jelenség – és éppen Brad Pitt oldalán pózol a vörös szőnyegen, miközben ezeket a sorokat írom.
De vissza a filmekhez, hiszen ezért álldogál annyit az ember. Michel Gondry, Leos Carax és Bong Joon Ho szövetkeztek, hogy megalkossák a Tokyo! három epizódját, beleépítve, hogy miként is látják ők ezt a hatalmas metropoliszt, ahol „minél nagyobb cégnek dolgozol, annál kisebb a lakásod” és ahol mutáns szörnyek terrorizálják a várost, melynek a lakói már enélkül is éppen eléggé elidegenedtek egymástól, szinte el sem hagyják a lakásaikat. Szórakoztató kis epizódok ezek, amelyek így együtt sokat elárulnak a helyről és lakóiról, de külön-külön kevesek lennének az egészestés filmhez.
Bevallom, az animáció sohasem tartozott a szívügyeim közé. Értékelem az erőt, energiát és kreativitást, amit az alkotói belefektetnek, de igazán sohasem tudott lekötni. Talán ezért nem érintett meg annyira Ari Folman Waltz with Bashir című egészestés animációja, mely a Hivatalos Versenyprogram része. Meg kell adni, tényleg bámulatosan profi a kivitelezése (bizonyos részeinél csodálatosan imitálja a helikopter-felvételeket) és a témája is megfelelően komoly. Az izraeli-palesztin konfliktusban harcoló izraeliek idézik fel csatáikat, amelyeket alig 18 évesen vívtak, és amelynek lelki terheit a mai napi viselik. Így animációs formában viszont képtelenek igazán megszólítani az embert: valahogy nem érzem azt a mélységet, nyomatékot, amit az emberi arcok képesek kölcsönözni az elhangzottaknak – és azt hiszem ezzel nem vagyok egyedül.
Most pedig vissza a sorba, mert következik Nuri Bilge Ceylan versenyfilmje, az Üç Maymum (Három majom).
Cannes, 2008 május 15.
