Vasárnap este ünnepélyes keretek közt adták át a 64. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál díjait. A Robert De Niro vezette kilenctagú zsűri Terrence Malick Életfa (The Tree of Life) című filmjének ítélte az Arany Pálmát „a film léptéke, jelentősége és szándéka” miatt. Kétségtelenül ez volt a legnagyobb volumenű alkotás a versenyben, de hogy valóban a legjelentősebb-e, arról igencsak megoszlanak a vélemények.
Terrence Malick sem a bemutatón, sem a díjkiosztón nem jelent meg, helyette a producerek és a forgalmazók, köztük Luc Besson válaszolt a sajtónak, de igazából nem volt sok kérdés, mivel érezni lehetett némi értetlenséget és sértődöttséget a sajtó képviselői közt a rendező ismételt távolmaradása miatt.
Nicolas Winding Refn ultra-erőszakos Drive-jának rendezői díja jócskán megosztotta a közönséget, mivel korábban többen azt is megkérdőjelezték, hogy egyáltalán helye volt-e a versenyprogramban. Én is feltettem magamnak ezt a kérdést, de amikor megnéztem a filmet, megéreztem a képek és a zene adta hangulatot, a lágyság és az extrém erőszak, a lassúság és a pergő akciójelenetek dualizmusát, beláttam, hogy kétségtelenül helye volt a versenyben, mert ez a film korántsem csak egy a tucatjával gyártott akciófilmek közül, hanem művészet – magas fokon. Mint kiderült, eredetileg a főszereplő (Ryan Gosling) kapta meg a forgatókönyvet, és az ő ötlete volt, hogy Refn legyen a rendező, mert nem akart olyan akciófilmben szerepelni, ami mást utánoz. A film kapcsán sokan emlegették John Boorman Point Blankjét (A játéknak vége, 1967) és Refn sem tagadta, hogy inspirálta őt a film, ahogy Gaspar Noé is – utalva ezzel a Visszafordíthatatlan azon jelenetére, amikor egy tűzoltókészülékkel verik szét valakinek a fejét. A díjkiosztót követő sajtókonferencián pedig az is kiderült, hogy a színész-rendező páros további közös munkát tervez, és nagy valószínűséggel lesz Drive 2 is.
Jean Dujardin alakításának díjazása a The Artistban nyújtott teljesítményéért egyértelmű és megérdemelt, bár Sean Penn is erős versenyzőnek bizonyult a Paolo Sorrentino rendezte This Must Be The Place című filmben, melyben egy lecsúszott rocksztárt alakít – egyszerre idézve a The Cure énekesének, Robert Smith-nek a fizimiskáját és Ozzy Osborne leépültségét. Dujardin viszont egyszerűen briliáns a némafilmsztár szerepében: egyetlen szó nélkül, csupán mozgással és gesztusokkal olyan alakítást nyújt, amire egy egész filmet lehet építeni. A francia színésznek különösen sokat jelentett, hogy a díjat egy olyan színészóriástól vehette át, mint Robert De Niro.
A legjobb női alakításra sokan Tilda Swintont várták (Lynne Ramsay: We Need To Talk About Kevin), annál is inkább, mivel idén alig volt említésre méltó női alakítás. A díjat végül Kirsten Dunst kapta meg, aki valóban jól adja a súlyos depresszióban szenvedő menyasszonyt Lars von Trier Melancholiájában, de vélhetően ennél kicsit több volt a díjazása mögött. Szerintem (és ezzel a véleménnyel nem vagyok egyedül) a zsűri mindenképp jutalmazni szerette volna Trier eddigi talán legjobb filmjét, és ez tűnt a leginkább politikailag korrekt díjnak. Történt ugyanis, hogy a Melancholia sajtókonferenciáján Trier „Náci vagyok.” kijelentése igencsak kicsapta a biztosítékot. Így kontextusból kiragadva valóban sokkolóan hathat, de tulajdonképpen az történt, hogy a gyökereiről kérdezték a rendezőt, aki erre így válaszolt: „Sokáig azt hittem, hogy zsidó vagyok, és elkezdtem a németországi gyökereim után kutatni, de megtudtam, hogy nincsenek zsidó gyökereim, német származású vagyok. Náci vagyok.” Többször elismételte, hogy „náci vagyok”, és ezt sikerült azzal megfejelnie, hogy kijelentette: „Mint embert, meg tudom érteni Hitlert.” Sokan ezek után már meg sem várták a mondat végét, ami így hangzott: „Természetesen nem a második világháborút pártolom, és a zsidókkal sincs semmi bajom, sőt szeretem őket, na persze nem túlzottan, és a homoszexuálisokkal sincs bajom, csak azt nem tudom, hogy jövök ki ebből a mondatból.” Hát, nem jött ki jól! A rendező egyáltalán nem úgy tűnt, mintha zavarba jött volna saját kijelentésétől, inkább úgy tűnt, jól mulatott rajta, hiszen tudta, hogy ezek után mindenki róla fog beszélni – és valóban ez is történt. Pedig Cannes olyan, mint a futószalag, a reggel friss híre már sokszor estére a tegnap lefutott eseményének számít. Arra azonban talán maga Trier sem számított, hogy persona non grata lesz Cannes-ban. Feltehetőleg a sajtó és a forgalmazók nyomására a fesztivál úgy döntött, hogy soha többet nem kívánja itt látni a dán rendezőt, de a filmet – mivel csapatmunka – nem büntették azzal, hogy kiveszik a versenyből. Trier elérte, hogy végig vele foglalkozzanak, de hogy megérte-e ez neki, az megkérdőjelezhető, hiszen filmje akár még Arany Pálmát is kaphatott volna, ami az Életfánál sokkal sikerültebb és tartalmasabb alkotás, ráadásul jobban megragadja korunk hangulatát és a 21. század népbetegségét, a depressziót, ami fokozatosan végez az emberiséggel.
A zsűri sajtótájékoztatóján Olivier Assayas rendező is méltatta a Melancholiát, melyet Trier legjobb filmjének tart. „Micsoda hét volt!” – rebegte a díjátadón Kirsten Dunst, aki az idegességtől csak egy gyors köszönetet mondott, és a továbbiakban nem kívánt nyilatkozni, ezért a díjazottaknak rendezett sajtótájékoztatón sem jelent meg. Még nála is idegesebb volt Maïwenn, aki a Polisse című filmjéért megkapta a zsűri díját. Az izgatott rendező-színésznő úgy zilált és kapkodott a levegő után, mint aki éppen most futotta le a maratont, majd végeláthatatlan köszönetnyilvánításba kezdett, és odarendelte maga mellé a színpadra népes színészgárdáját.
A zsűri nagydíját idén megosztva kapta a török Nuri Bilge Ceylan Bir Zamanlar Anadolu’da (Once Upon A Time In Anatolia) és a belga Dardenne fivérek Le Gamin au Velo (The Kid With A Bike) című filmje. A Dardenne tesvérek már kétszer nyertek Arany Pálmát, és ilyenkor természetesen nagy az izgalom, hogy sikerül-e harmadik alkalommal is nyerniük. Rossznak éppen ez a filmjük sem mondható, de idén nagyon erős volt a mezőny, és ez a film nem tűnt ki igazán, ráadásul a belga rendezőpárostól is láttunk már sokkal jobbat. Többen úgy vélték, hogy Michel Hazanavicius The Artistja és Aki Kaurismäki Le Havre című filmje közt dől el az Arany Pálma, és ezt számon is kérték a zsűritől, mert a The Artist minden, amit egy filmtől elvárhat az ember, Kaurismäki alkotása meg egyszerűen szívmelengető. De Niro elmondta, hogy szigorú szabály kötötte őket, hogy egy film csak egy díjat kaphat, ezért a The Artist nem jöhetett szóba, a Le Havre-on és még három filmen viszont sokat gondolkodtak, majd kénytelenek voltak belátni, hogy ebben az erős mezőnyben 7 díjba nem fér bele mindenki.
A legjobb forgatókönyv díja számomra meglepetés volt, de így utólag visszagondolva, Joseph Cedar Hearat Shulayim (Footnote) című filmje valóban jól megírt történet egy mellőzött akadémikusról, valamint annak sikeres és népszerű tudósként számon tartott fiáról, kettejük rivalizálásáról és a tudományos körökben zajló kicsinyes féltékenykedésről.
Idén a legjobb elsőfilmnek járó Camera D’or odaítélésében Vezér Éva, a Magyar Filmunió igazgatója is részt vett. A 23 versenyben levő alkotás közül a díjat Pablo Giorgelli Las Acacias című filmje kapta. Az Emir Kusturica vezette zsűri az Un Certain Regard szekció fődíját megosztotta Andreas Dresen Halt Auf Freier Strecke (Stopped on Track) és Kim Ki-Duk Arirang című önvallomásáért. A dél-koreai rendező dalra fakadt örömében, amit bizony kínos csend fogadott, de olyanok is voltak, akik a nevetésüket próbálták visszafojtani. Kim Ki-Duk a díjazott Arirang című filmjéből énekelt, melynek érdekessége, hogy magáról a rendezőről, a filmezéstől való visszavonulásáról és arról az elmúlt az öt évről szól, amikor nem készített filmet, és többnyire italozással töltötte az idejét. Kim Ki-Dukot legutóbb az Idő (Shi gan, 2006) című filmjének a bemutatóján láttam Karlovy Varyban. Akkor hazája filmfinanszírozási nehézségeiről beszélt, most viszont ebben a zavaros tekintetű, harsányan éneklő figurában szinte rá sem ismertem az akkoriban sikert sikerre halmozó rendezőre, aki ráadásul úgy tűnt, mintha az elmúlt 5 év alatt legalább 15 évet öregedett volna.
A zsűri különdíját Andrey Zviagintsev Elena című filmje kapta, ami egyben a szekció zárófilmje is volt. A vetítést a neves orosz rendező, Andrej Koncsalovszkij is megtisztelte jelenlétével. A legjobb rendezés díját Mohammad Rasoulof kapta Bé Omid É Didar című filmjéért. A film egy iráni ügyvédnőről szól, akinek visszavonják működési engedélyét, újságíró férjének pedig menekülnie kell. A nő terhes, és ilyen körülmények között nem akarja megtartani gyermekét, de nem talál kórházat, ahol elvégeznék a beavatkozást.
A fesztiválon rendszeresen rendeznek mesterkurzusokat. Idén az angol származású színész, Malcolm McDowell adott leckét filmszínészetből az érdeklődőknek, melyen leghíresebb filmjeiről és olyan rendező óriásokról mesélt, mint többek közt Lindsay Anderson és Stanley Kubrick. Az előadáson ott volt az 1999-ben elhunyt Kubrick özvegye, Christiane Kubrick is. Meghívására az apropót az adta, hogy a Lindsay Anderson rendezte Ha... (If...) éppen negyven évvel ezelőtt nyerte el az Arany Pálmát Cannes-ban, és indította el McDowell karrierjét, aki azóta 150 filmben szerepelt. A filmbejátszásokkal tarkított, közel kétórás mesterkurzus valóban remek lecke volt filmtörténetből, melyen ráadásul olyan filmekből láthattunk részleteket, melyek egy része egyáltalán nem hozzáférhető, semmilyen formában. Volt olyan, amelyből egyetlen egy országban létezik DVD-kiadás, de hála a fesztivál archívumgondozójának, sikerült beszerezni belőle egy példányt. Maga McDowell sem akarta elhinni, de lelkesen kommentálta a bejátszott jelenetet, és mesélt arról, hogy milyen rivalizálás folyt közte és Robert Shaw közt a forgatáson. A színész azt is elárulta, hogy amikor Kubrick felajánlotta neki a Clockwork Orange főszerepét, Lindsay Andersonhoz fordult segítségért, aki csak annyit mondott: „Emlékszel arra a jelenetre a Ha...-ban, amikor belépsz a terembe és ott sorakoznak, akik meg fognak büntetni, te pedig csak mosolyogsz – na így kell játszani ezt a figurát!” McDowell meg is fogadta a tanácsot, és le sem hervadt a fölényes mosoly az arcáról, még akkor sem, amikor Kubrick ragaszkodott ahhoz, hogy az ápolónőnek öltöztetett színésznő valódi sterilizált vizet adjon be neki, igazi tűvel, amit előtte persze egy narancson gyakorolhatott. A színésznő annyira izgult, hogy tövig vágta McDowell hátsójába az injekciót, és ahelyett, hogy szép lassan nyomta volna bele a folyadékot, egy pillanat alatt kiürítette a fecskendőt. Így a folyadék nem tudott eloszlani, és hatalmas púp keletkezett a helyén, de McDowell csak mosolygott, pontosan úgy, ahogy Lindsay Anderson tanácsolta neki. A felvétel végén az volt az első dolga, hogy megkérte a rendezőt, hogy visszahúzódó fejű tűt használjanak, mert ő ezt nem képes többet elviselni.
Volt itt sok sztár, sok csillogó és botrányos esemény, és ezúttal a filmekre sem lehetett panasz. Az egyébként meglehetősen türelmetlen cannes-i sajtóközönség a korábbi évekkel ellentétben, amikor jóval többen és több filmről szivárogtak el a vetítés befejezte előtt, most alig hagyott ott filmet. Ha volt is búúúúú! bekiabálás a végén, azért mégiscsak többen maradtak ott a stáblistáig.
