Lesz, ami megmarad: néhány kép, mondat, dallam. Mozaikok.
Amikor Gaál István zsűrielnökként Indiában, az óceánparti tartományban járt, Keralai mozaikok címmel készített egy rövidfilmet. A filmet nem sokan ismerhetik, elsüllyedt a videóra készült mozgóképek tengerében. A Duna TV sugározta vagy tizenöt éve, azóta a láthatatlan filmek pantheonjában van. Egész életművéért 2007-ben a Mediawave fesztivál „Párhuzamos kultúráért” díját kapta, örült, hogy egy civil szervezettől. Magasiskola című filmjével 1970-ben a zsűri különdíját érdemelte ki Cannes-ban, tanult és tanított Rómában, alapító tagja volt a Balázs Béla Stúdiónak. Gaált az egyik legnagyobb magyar filmrendezőnek tartom, filmjei közül talán a Pályamunkások című rövidfilmet és a már említett Magasiskolát szeretem legjobban.
A Keralai mozaikokat Jonas Mekas mozgóképes naplójához hasonlítanám, az intimitás és az objektív távolságtartás példájaként. Költészet. Mint minden, nem kereskedelmi sikerrel kecsegtető mozgókép, eltűnik a modernnek mondott netflixes streaming-világban, aminek lassan minden magára valamit adó klasszikus fesztivál megadja magát. Paradigmaváltás, mondhatnám, egyúttal tudomásul véve, hogy én is kimentem a divatból, jönnek az új vadak, akik majd később megszelídülve konzervatívvá válnak, és maguk is legyőzetnek. Jobb pillanataimban azt gondolom, lesz, ami megmarad: néhány kép, mondat, dallam. Mozaikok.
A modern arcképcsarnok feldobott egy hét évvel ezelőtt készült képet, egy kietlen parkoló szélére kirakott sziklán ketten ülnek, egy harmadik a parkoló betonján, mezítláb, kissé hátradőlve, jobb karjára támaszkodva mesél valamit. A parkoló Cannes-ban van, háttérben a tenger és a Szent Margit-sziget. A Boulevard de la Croisette ennél a parkolónál, a Palm Beach Cannes nevű mulatónál kezdődik és tart egészen az öreg kikötőig, a fesztiválpalotáig. Kb. 2 kilométer hosszú, folytatása, a kikötőn túli part menti sétány egészen Mandelieu-ig tart, ez a szakasz végig közvetlen a part mentén, kis kioszkokkal tarkítva kb. hat kilométer. Az öböl mélyen benyúlva jó pénzért kishajóknak nyújt menedéket, luxus-apartmanok, kempingek váltják egymást. Néhányszor itt szálltunk meg, innen vittem be a fekete Suzuki Ignis kocsimmal Mészáros Pétert az esti díjkiosztóra vagy húsz éve átvenni az Arany Pálma-díjat. Innen bicikliztem be én is gyakran a magyar pavilonig, ami akkoriban a körhintával szemben a tengerpartra néző teraszával valóságos kis paradicsomnak tűnt. Volt néhány év, amikor azon a teraszon izgultunk Mundruczó Kornéllal vagy Pálfi Gyurival az esti filmvetítés előtt, latolgattuk az esélyeinket magyar filmesként. Néha felkerekedtünk és az öreg kikötővel szemben lévő petanque-pályák mellett elhaladva meglátogattuk a tengeri herkentyűket kínáló éttermek egyikét (akkoriban még frankkal lehetett fizetni).
Akkoriban készült Lars von Trier Hullámtörés című filmje, akinek Cannes-i sikere után a pár évvel később készült Idióták című munkája is bekerült a versenyprogramba. A Duna TV kulturális műsora számára interjút készítettünk vele Barabás Klárival, elég nehézkes volt megszervezni vele a találkozót, késett, vonattal utazik, fél a repüléstől. Vártuk a Hotel Majestic parkjában. Cipeltem a dögnehéz statívot meg egy Sony kamerát – hangért, képért feleltem –, Klári megszervezte, hol, mikor kell lennünk, kivel kell találkozunk. Újságíró-igazolványt kaptam, szabadon mozoghattam a fesztiválpalotában, kiismertem magam, a földszinti művészkijárónál lestem a sztárokat. Néhány vágóképért órákig várakoztam Catherine Deneuve-re, Gerard Depardieu-ra, Robert de Niróra. Itt találkoztam Tom Waits-szel, Wim Wenders-szel és többekkel, akik nyilván egyáltalán nem emlékeznek rám, nekem persze emlékezetes volt mindegyik.
A tengerparti pavilonsorokban a török standon Ahmed és Basak jó ismerősként üdvözölt, Stefan Kitanovval, a szófiai fesztivál zenész igazgatójával kicsit italoztunk, az ír stand pultosa, Rob finom Guinness sörrel kínált. Volt pár év, amikor Varga Tamás angol nyelven magyar film guide-ot szerkesztett és adott ki, Kikoto Tv néven jelentkezett be a fesztivál sajtóirodájánál, Csillag Marci Csémozi néven tudósította a Pesti Estet, kritikákat írt, interjúkat készített. Vonatoztunk, akkor épp’ Antibes-ben laktunk.
Utoljára kb. hét éve jártam a Cannes-ban a fesztiválon, amikor ez a kép készült a Palm Beach parkolójában. M. Levente, nekem Kecske néven volt ismerősöm, talán barátom is, Nemes Jeles László Saul fia című filmjének egyik főszereplőjeként autóba ült és Csabival, Nórival érkeztek meg nem sokkal a kép készülte előtt. Magam is megjártam néhányszor autóval a Budapest-Cannes útvonalat, fárasztó egyhuzamban végig autózni, még akkor is, ha felváltva vezetnek. Ott beszéltük meg a találkozót, ez az egyetlen hely, ahol a fesztivál idején lakóautóval is meg lehet állni rövid ideig. Megörültünk egymásnak, talán ittunk is valamit, s egyszercsak megállt melletünk két rendőrmotoros, azt mondták, hogy már túl régóta vagyunk itt, mutattak a térfigyelő kamerára. Nem érdemes francia rendőrrel vitatkozni, felkerekedtünk, Nóri közben sikeresen belegyalogolt néhány tengeri sünbe, Csabi csipesszel, Nóriba rumot diktálva egyenként szedegette ki, néha maga is belehúzott az üvegbe. Leheveredtek egy kicsit odébb a parti homokra, elaludtak, majd Kecske felvette a jobbik ruháját és ment a vörös szőnyegen a díjátadóra. Arany Pálmás és Oscar-díjas filmszerepe után többen hívták, néha meg-kérdezett, vállalja-e a szerepet. Talán azért, mert az egyik első filmszerepét a Filmtett-Duna Műhely első táborában kapta Mészáros Péter Biliárd című rövid filmjében, talán azért, mert az évek alatt megkedveltük egymást. Néha írunk egymásnak.
Mozaikok, amelyek talán megmaradnak így leírva mások emlékezetében is, mint ahogy bennem a Gaál István filmje.
