Öngyilkos szüzek (The Virgin Suicides, 1999)

Mi viszi rá egy látszólag idilli körülmények közt élő kertvárosi család öt gyönyörű kamaszlányát, hogy véget vessenek az életüknek? Az Öngyilkos szüzek problémafelvetése – bár vizualitásában és korba-ágyazottságában jócskán eltér attól, de – nagyon hasonló ahhoz, amit a Kamaszokban láthattunk. Sofia Coppola első nagyjátékfilmjében megelevenedik előttünk egy konzervatív nevelési elvek alapján berendezkedett középosztálybeli család, amelynek széthullásában a szülő–gyerek viszony, a fiatalok közti bonyolult kapcsolatok, az elfojtott kamaszvágyak kulcsszerepet kapnak – anélkül, hogy a tragikus fejleményekhez vezető okok talányosságát sikerülne teljes egészében feloldani. És még sokáig a fülünkben csenghetnek az egyik főszereplő első öngyilkossági kísérletét követő szavai, amikor az orvos megkérdi tőle, miért tesz ilyet egy hasonló korú tinédzser: „Ön biztosan nem volt még tizenhárom éves lány.”

Carrie (1976)

Igen, a Stephen King művéből adaptált Brian De Palma-film horror a javából, mégis helye lehet egy ilyen témájú válogatásban. Az egész világ ellen fellázadt kamaszlány tragikus rémtörténetbe torkolló sebzettségének egyik fő katalizátora – amelynek jelentős szerepe van abban, hogy a félénk kamaszlány kajánul bántalmazó iskolatársainak célkeresztjébe kerül – ugyanis a már-már karikaturisztikusan ábrázolt viszonya vallási fanatikus édesanyjával.

„A bigott anyja hatására gátlásos, társai által kicsúfolt, telekinetikus képességgel rendelkező kamaszlány története, gondosan vázolt lélekrajzával és sokkoló végkifejletével a mai néző számára is emlékezetes filmélmény.”

Buzogány Klára: Carrie White 40 éves

Külön falka (2021)

„A sztori rendkívül szerethető: egy magatartászavaros kislány és az éjszakai életben kidobóként dolgozó édesapja hosszú idő után való találkozásáról és összecsiszolódásáról szól keserédes, olykor vidám, olykor viszont könnyfakasztó hangvételben. (…) A Külön falka egy igazi, életszagú, hús-vér családi dráma, melynek hősei legalább annyira különlegesek, mint amennyire hétköznapiak. Vágyaik, tetteik és félelmeik azonosulhatóan, átérezhetően, giccsmentesen, de csodálatosan és megindítóan vannak vászonra álmodva, a film legszebb pillanatai pedig úgy csalnak könnyeket a néző szemébe, hogy közben mindenfajta hatásvadász húzást nélkülöznek.”

Tóth Menyhért: Mindent apámról

Beszélnünk kell Kevinről (We Need to Talk About Kevin, 2011)

„Ramsay sikeresen kreál egy saját lábán is megálló filmdrámát, ügyesen csúsztatja egybe a múlt és a jelen eseményeit: a terhességtől kezdve a makacs, öntörvényű kisgyerekből makacs, öntörvényű kamasszá váló Kevin és családjának története sokat nyer a nem-lineáris szerkesztésmód nyújtotta lehetőségektől. A szimpla »így születik a szociopata«-történet helyett egyrészt folyamatosan tanúi lehetünk annak, miként befolyásolták a múlt hibái, a nevelés akaratlan gikszerei a jelenkor problémáit, másrészt Ramsay ügyesesen teremt feszültséget, miközben felépíti a teljességében csak a film végén összeálló eseményláncot.”

Rudolf Dániel: Problem child

Anyai szív (Poziția copilului, 2013)

„A tét ugyanis nagyobb, mint a nem túl bonyolult társadalomrajz. Két ember, anya és fia fokozatosan szembesül önmaguk és kapcsolatuk – és az annak keretében felhalmozott morális »tőke« – korlátaival – a tragédia pedig, paradox módon (mert a börtönbüntetés árnyékában, óriási lelki teherrel súlyosbítva), a fiú valódi felnőtté válásának és »emancipációjának« lehetőségét teremti meg.”

Papp Attila Zsolt: Kapcsolati tőke

Ken Park (2002)

Larry Clark szinte minden filmjében ugyanazzal a témával foglalkozik megszállottan: hősei elveszett kamaszok, akik a társadalom perifériáján léteznek, elveszettségük egyik fő oka pedig a diszfunkcionális viszonyokban, az elrontott szülő–gyerek kapcsolatban keresendő. A sokak által „vén szatírnak” címkézett rendező minden tabut áthág az egymással és a felnőttekkel való viszony ábrázolásában, és voyeurként merül alá kamaszfiguráinak gördeszkával, erőszakkal, drogokkal és nyakló nélküli szexszel teli világába. 

„Apa, anya, gyerekek – csupa szív, szeretet. Ha a Kölykökben az utca élete dominált, akkor a Ken Park a nappalik, a hálószobák és a konyhák filmje. A lányok, fiúk viszonya egymáshoz itt alig jelenik meg (leszámítva a film vége felé megejtett gruppenszexet, ahol is három meggyötört fiatal egyesül többször, többféle módon). Annál több hangsúly esik a szülők bemutatására, akik, hát olyanok, amilyenek.”

Kubiszyn Viktor: Tökéletes gyermekkor – Larry Clark-portré

Amerikai szépség (American Beauty, 1999)

Az amerikai álom kritikája egy középkorú férfi tragédiába torkolló kései felnövéstörténetén keresztül – talán így foglalhatnánk össze legtömörebben az Amerikai szépség szüzséjét. Csakhogy a konformizálódott felnőttek életközépi válsággal súlyosbított, tragikomikusan ábrázolt viszonyainak felvázolása mellett végig ott motoszkál a kérdés, hogy a felnövekvő generáció, a mostani (akkori) kamaszok képesek-e tanulni szüleik hibáiból, helyrehozni, jobban csinálni azt, amit az „ősök” elrontottak. Sam Mendes giccsbe hajló és valóban megrendítő pillanatokat egyaránt tartogató filmjének válaszkísérlete keserédes szájízt hagy bennünk.

„Az, hogy ebből a szép hazugságból csupán ők ketten találják meg a kiutat, aggasztó. Nemcsak azért, mert a valóban fontos értékekhez élete utolsó pillanataiban visszataláló Lester, a maga tragikomikus lázadásával, végül ott marad a földön – és, bizonyos értelemben, a többiek is, valamennyien. Hanem azért, mert a fiatalok jövője, a fiú drogdílerkedése miatt, eleve bűnben fogant.”

Papp Attila Zsolt: (Láz)álom luxuskivitelben

Jégvihar (The Ice Storm, 1997)

Ang Lee filmje még az életművön belül sem kapta meg azt a figyelmet, amit megérdemelt volna – pedig rendkívül fontos kérdéseket boncolgató, jól felépített, a szó eredeti értelmében katartikus alkotás. Ismét az amerikai kertvárosok mézeskalács-látszatvilágában járunk, a hetvenes években, amikor tombol a vietnami háború (és az ellene zajló tiltakozások), no meg a szabad szerelem és szex. A (szub)urbánus középosztálybeli apák és anyák főleg ez utóbbival vannak elfoglalva saját és szomszédos hálószobáikban, illetve mondén szalonjaikban, miközben polgári módon elhanyagolt kamaszgyerekeik észrevétlenül nőnek fel a szemük előtt, próbálgatják szárnyaikat, kóstolnak bele a kamaszlét édes-keserű gyümölcseibe. A családi viszonyok nem rosszak, csak kihűltek és működésképtelenek – a megtisztulást pedig csak a tragédia hozhatja el.

Sráckor (Boyhood, 2014)

„És közben telik az idő. Talán filmben sohasem telt ennyire szervesen az idő. S mindeközben nagyon sok dolgot látunk az amerikai (és nemcsak) társadalom változása margóján: az anyuka az emancipálódó, 2-3 férjet is elfogyasztó, dolgozó, értelmiségi új nő archetípusa lesz, akiről nehéz elsőre eldönteni, hogy inkább karrier- vagy inkább család-centrikus. Az apuka ugyanazt viszi tovább, mint amit kapott: az apa nélküli nemzedékből sem lesz jó apa, későn érik be, de végül mégiscsak »meghunyászkodik«, új családot alapít, kezdeti csapongását és autóját savanyú arccal cseréli »igazi«, texasi keresztény értékekre (de csak papíron) és soküléses családi kocsira. És hát a legfontosabb, a gyerek. Látunk szinte mindent és mindenkit, ami és aki hat rá, egy igazi földhözragadt amerikai környezetben próbál felnőni (olyanban, amit nem látunk a hazug sitcomokban és a multiplexek családi vígjátékaiban), ráébred a világra, kísérletezik, megkóstolja az életet, dolgozik, szerelmes lesz: cseperedik.”

Jakab-Benke Nándor: Négyszáztizenkét csapás

Eljövendő szép napok (The Sweet Hereafter, 1997)

Atom Egoyan talán legkiforrottabb, legkomplexebb filmje megrendítő módon beszél egyszerre egyéni és közösségi sorstragédiákról: gyászról, elrabolt kamaszkorról, a zátonyra futott (vagy futtatott) szülő–gyerek kapcsolatok különböző formáiról; főszerepben a csodálatos Sarah Polley-val és Ian Holmmal.

„Egy szőke kisbaba néz a kamerába, pufók arca mellett, döbbenetes kontrasztként, egy felemelt kés: évtizedek óta kísért ez a kimerevedett kép, az Eljövendő szép napok egyik ikonikus jelenete – a kulcs a férfi főszereplő (ha lehet annak nevezni itt a nemrég elhunyt, kiváló Ian Holmot) rejtett motivációjának feltárulásához. Az ügyvéd, aki távolról jött fogadatlan prókátorként fordítaná az általa kívánatosnak tartott irányba egy tragédiát – a helyi iskolabusz szörnyű, több halálesetet okozó balesetét – megélt közösség gyászából és tehetetlenségéből fakadó formátlan dühét, miközben saját lelkiismeretét próbálja megnyugtatni, egy elrontott apa-lánya kapcsolat romjain…”

Papp Attila Zsolt: Az elveszett lelkek városai – Atom Egoyan-szubjektív 2.