Richard Elfman kultuszfilmje nem azért kultuszfilm, mert ízléstelen, és nem is azért, mert rossz ízlésű alkotás – ízlésesnek meg pláne hogy nem ízléses. Azért kultuszfilm, mert ízlésen túli. Transgustibus.
Egy család új házba költözik, amelynek a pincéjében van egy átjáró a hatodik dimenzi… eh, nem tudom, miért kínlódok cselekményismertetéssel. Semmi értelme. Nem a sztori a fontos. Hanem hogy van benne diszfunkcionális család magát tyúknak érző sráccal, egy óriási béka, egy törpe király, egy folyamatosan melltartó nélkül szaladgáló, megmentendő csajszi – ja, és a sármosan dúdoló sátánról, meg a kölyökruhában mindent megtoszni akaró nagyapókról nem is beszélve. És ez még semmi. Van itt még animáció, big band-dalbetét plusz (akkori kortárs) alternatív rock, némi szolid zsidózás, blackface, és minden, amivel fel lehetett az akkori és a mai nézőket háborítani. De nem azért, hogy felháborítsanak bárkit is, vagy hogy polgárpukkasszanak – kicsinyesség lenne az. Hanem mert a Hatodik Dimenzió már csak ilyen: mi mást csinálhatnál, ha buzog benned a kreativitás, de úgy érzed, hogy már mindent megcsináltak előtted? Hogyan hozz létre valamit, amit még senki sem látott? Úgy, hogy beleraksz mindent.
Felejtsd el azokat a filmeket, amelyek azért röhejesek, mert rosszul vannak vannak megcsinálva (mint Ed Wood vagy Tommy Wiseau oeuvre-ja), és azokat is, amelyek direkt rosszak (a Troma-istálló teljes katalógusa, vagy John Waters korai mozijai). Ezek helyett a mondhatni véletlenül zseniálisra csinálódott Forbidden Zone-t kell nézni, ami 45 év után is zavarbaejtő fércmű, a szó legszebb értelmében: a varratelmélet rajongói maguk alá csorrantanak a gyönyörtől a szabásmintái láttán. Az alantast olyan fenséges momentumok pettyezik benne, hogy szem nem marad szárazon – az már más kérdés, hogy a röhögéstől vagy a sírástól. Utánozhatatlan (még maga Elfman sem tudta soha utánozni), egyszeri tünemény, önmagában is műfaj. Pedig egy olyan műfaj paródiája, amit rém nehéz parodizálni, hiszen már régóta saját maga paródiája, sőt, talán mindig is az volt: a musicalről van szó, bizony, ami a western mellett a legeslegamerikaibb zsáner, és a legkevésbé filmszerű. (Hol máshol nézhet még kamerába szereplő büntetlenül, de nem „önreflexiós” céllal? Hol máshol lehet félbeszakítani a sztorit azért, mert a főhősnek énekelhetnékje van? Na ugye.)
Ha valaki nem hallott még Richard Elfmanról, nem csoda: soha nem lett különösebben híres rendező, pedig a mai napig próbálkozik. A testvére viszont elég szép filmzeneszerzői karriert futott be: Danny Elfmannak hívják, ő vezette a The Mystic Knights of the Oingo Boingo nevű zenekart/színházi truppot, aztán meg Tim Burton házimuzsikusa lett. Előtte viszont nyélbe ütötték a Forbidden Zone-t, amit még a hetvenes évek végén kezdtek forgatni, 1980-ra lett kész, és csak 1982-ben léphetett ki a homályból. Mint az ilyen filmekkel általában, nemcsak a gyártás volt nehéz szülés, hanem a közönséghez való út is rögös volt: egy ilyen alkotást nem lehet marketingelni. Éjféli vetítéseken találta meg saját kis begombázott közönségét, akik azóta is éltetik. Később színezett változat is készült belőle, de potyára: az eredeti fekete-fehérnek sokkal több vintázs bája van.
Ugyan korántsem a világ első trashfilmjéről van szó, csomó dologban viszont úttörőnek számított: a zeneiparban még csak épp kezdett teret hódítani a sampling, amikor a Forbidden Zone alkotói már pofátlan gyökér módjára csak bevágtak máshonnan származó zeneszámokat, sőt, egy-egy snitt erejéig képrészleteket is (van amikor pedig rátátogtak, ami azóta már egy komplett tiktok-zsáner). Ezek nem sima idézetek, hanem a soundtrack szerves részét képezik, ami ezáltal annyira sokszínű, hogy kár is lenne körülírni a hagyományos kulcsszavakkal. Ez egyszerűen ilyen és kész – a lényeg az, hogy irgalmatlanul fülbemászó (Danny Elfman dalszerzői tehetsége már itt megmutatkozott), ami nélkül egy trash-musical csak egyszerűn simán rossz lenne, így viszont briliáns: egy hetvenperces youtube-videoklip, a youtube előtt 25 évvel.
A film látványvilága is érdemes a megsüvegelésre: ha nincs pénzed díszletre, rajzolj kartonból! A meghökkentően ovis dekoráció olyan színpadias stíluselemmé nemesedik, amilyenhez foghatót nemigen lehetett látni sem azelőtt, sem azután. Az egészet rövid, de frappáns animációs betétek varrják össze azzá a kavalkáddá, ami. Az animáció egy jottányit sem üt el az élőszereplős résztől, hiszen az is annyira „rajzfilmes”, amennyire élőszereplőkkel épp csak lehetséges az ilyesmi. A legelképesztőbb az egészben viszont az, hogy teljességgel hiányzik belőle bármi, ami a valósághoz vagy az ésszerűséghez láncolná a filmet. Nincs kapaszkodónk, nincs benne „normális” karakter referenciának. Úgy kell elfogadnunk a Forbidden Zone tilos, határsértő világát, ahogy van.
Nem narratív, inkább performatív truváj ez a film: minden kockájából süt, hogy örömből készült, és hogy semmilyen megfelelésre való kényszer vagy üzleti érdek nem írta felül a bugyborékoló tehetség-televényt. Mindegyik szereplő megkapja a lehetőséget a kibontakozásra, nincs annyira elborult ötlet, amit – pénz híján lelkesedésből – ne lehetne megoldani. Hadüzenet mindenféle sznobéria ellen, de hidegzuhany az agyatlan kikapcsolódásra vágyóknak is, egyszersmind a „jó” és a „rossz” kategóriáinak sutba dobása. Nem amatőrfilm, de nem is profi. Függetlennek független, de mitől? Leginkább az ízléstől. Nem szól semmiről, csak önmagáról – de jaj annak, aki komolyan veszi. Mi ez, ha nem avantgárd?
