Liz Moore regényének sorozatadaptációja a kortárs „női főszereplős thriller”-dömping újabb darabja, ami egy izgalmas testvéri dinamikával mutatna túl a műfaji kliséken.
Easttowni rejtélyek, A híd, A tó tükre, Hajsza (The Fall), a True Detective negyedik évada… és ez csak egy első körös felsorolás olyan sorozatokból, amelyek az elmúlt másfél évtizedben komoly kritikai- és nézettségbeli sikereket értek el. Olyan női nyomozók történetét mesélik el, akik maguk is súlyosan traumatizáltak, ráadásul ez a trauma valahogy kapcsolódik az aktuális nyomozás helyéhez, esetleg szereplőihez, gyanúsítottjaihoz, így rögtön elmosódik a magánélet és a szakmai feladatok közötti határ. Ráadásul idővel általában az is kiderül, hogy ez a trauma összekapcsolódik a strukturális férfielnyomással, épp ezért a történet tétje, hogy a női hősök képesek-e kilépni azokból a szerepkörökből, amiket a többségi társadalom jelölt ki nekik.
Egyszerre könnyített és nehezített pálya tehát, amit a Liz Moore 2020-ban kiadott regényéből – részben az írónő által – televízióra álmodott sorozat választott. A könnyebbséget az jelenti, hogy egy olyan zsánerben próbálkozhatnak az alkotók, ami láthatóan jól megtalálta a közönségét a streaming-szolgáltatókon; másrészt mivel a fenti dramaturgiai séma az elmúlt években ismertté vált, nemcsak újat mutatni nehéz, hanem szinte lehetetlen elkerülni azt az érzést, hogy valami olyasmit nézünk, amit már korábban is láthattunk néhány alkalommal. És egészen a harmadik-negyedik epziódig úgy is tűnik, hogy ezt a lécet nem tudja átugrani a sorozat. A széria közepén azonban jön néhány jól (és pár kevésbé sikeresen) elsülő csavar, aminek köszönhetően megváltozik annyira a status quo, hogy ne fulladjon idő előtt unalomba a történet.
Az alaphelyzet szerint Mickey Fitzpatrick (Amanda Seyfried) a philadelphiai rendőrség egyik járőre, aki nők sorozatos eltűnésére figyelmes lesz a város opioidválságban szenvedő környékén. Mickey-t nem véletlen érdekli az ügy: testvére, Kacey (Ashleigh Cummings) ugyancsak függő, aki hosszú ideje eltűnt, a rendőrnő pedig teljesen tanácstalan a megtalálását illetően. Ahogy ilyenkor lenni szokott, az ügy a főhős magánéletének bekapcsolódásával csak tovább bonyolódik. Egyrészről Mickey-nek gondoskodnia kell a fiáról (Callum Vinson), másrészt kiderül: könnyen lehet, hogy régi kapcsolat fűzi az egyik gyanúsítotthoz.
Az előbb említett összefonódások miatt több rétege van ennek a sorozatnak, amelyek megítélése eltérő lehet. Egyrészt a nyomozás nem túl izgalmas, és túl lassan is adagolják az információkat a készítők. Bár az évad nyolc, egyenként nagyjából ötven perces epizódból áll, azt érezhetjük, hogy ezt a történetet néhánnyal kevesebb részben is el lehetett volna mesélni, a helyenként erőteljesen melodrámaivá váló magánéleti (főleg szerelmi) szál helyett több idő, fókuszáltabb figyelem juthatott volna a rejtély kibontására. Ironikus módon ráadásul ez leginkább akkor látszik, amikor már a megoldás felé kanyarodik a történet, ekkor ugyanis sorra jönnek a megalapozatlannak tűnő revelációk, ráadásul a konkrét befejezés a társadalmi üzenetérték ellenére didaktikus és ugyancsak hirtelen.
Más a helyzet viszont, ha a sorozat mélyebb mondanivalóját vizsgáljuk, ugyanis ezen a téren már találhatunk érdekességeket. A Hosszú, fényes folyó dramaturgiáját nagyon érdekesen befolyásolja például a főszereplő keresése és a testvére bújkálása: nem arról van szó, hogy utóbbi eltűnt, elrabolták, és ezért nem lehet a nyomára bukkanni, hanem aktívan dolgozik azért, hogy ne találják meg. Idővel ugyanis kiderül, hogy egy nagyon komplex, sok érzelmet megmozgató testvéri viszonyt látunk. Az elmúlt hetek slágersorozata, a Kamaszok is foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy mi lehet az oka annak, hogy egy család egyik tagjából a társadalom megbecsült tagja válik, egy másiknak pedig teljesen kisiklik az élete. És ezt a dilemmát feszegeti a Hosszú, fényes folyó is: amikor megismerjük Mickey és Kacey múltját, két szőke kislányt látunk, akiknek az a legnagyobb problémája, hogy épp hol kell eltölteni a délutáni foglalkozást. Aztán ahogy ugrálunk az időben, elérünk a kamaszkorhoz, és látjuk, hogy a két út erőteljesen kettéválik: Mickey-t szélsőségesen szabálykövető, így a társadalmi rendszerekbe könnyen beilleszkedő figuraként ábrázolja a sorozat, aki a többség által megbecsült foglalkozást választ, míg Kacey elindul a kábítószer irányába, ami mint kiderül, részben a családi mintáknak köszönhető. És itt el is jutunk az örök kérdéshez: mit hozunk magunkkal, mennyiben tehető felelőssé a származásunk, a szocializációnk, és mikor érünk el az egyéni felelősséghez? A két nő kapcsolatában aztán lesz egy minden korábbinál kínzóbb döntéshelyzet, aminek a feloldása szinte lehetetlen, és ami hirtelen érthetővé teszi, miért nem beszélnek egymással évek óta. Ráadásul itt egy olyan dilemmát ábrázolnak az alkotók, amire nincs jó válasz, ezáltal senki mellett és senkivel szemben sem tudunk nézőként állást foglalni.
És ez a pillanat az, ami Mickey megítélését is jelentősen árnyalja. A nő ugyanis addig nehezen kiismerhető karakternek tűnik, aki nem igazán vállal kockázatos döntéseket. A többletinformációval azonban már mást gondolunk róla, hirtelen megértjük a mozgatórugóit. Amanda Seyfried néhány éve már elsősorban drámai színésznőként definiálja magát a munkáin keresztül, ám ezzel a szereppel láthatóan megküzdött. Mickey annyira kevés érzelmet mutat, olyannyira visszafogja magát, hogy azt nehéz színészként végig színesen ábrázolni, és itt nem is feltétlenül sikerült. Ugyanez igaz a többi karakterre is, akik közül csak Kacey és Mickey társa, Truman (Nicholas Pinnock) tud kilépni a sémákból.
A sorozat vizuális világa viszont tartogat izgalmakat. Bár persze Rocky Balboa városáról van szó, így nem állíthatjuk, hogy Philadelphia teljesen ismeretlen helyszín lenne, mégsem annyira túlhasznált, mint sok más amerikai város, ezért ad egy különleges miliőt a képi világnak és általánosságban a történetnek, ami például a zenehasználat modorosságát is ellensúlyozza. A Hosszú, fényes folyó ezzel együtt nem emelkedik ki a streaming-kínálatból, de nem is rosszabb a hasonló szériáknál. Ez meddig elég még?
