Koreeda Hirokazu hétrészes minisorozata, az Asura egy ismert japán széria új feldolgozása – a 70-es években még domináns japán jellegzetességek felnagyításával épp a tőlük való távolságot húzza alá.
A nagyvilág számára készült szerzői filmjei után mintha Koreeda visszatérne a japán közönséghez. Az állításnak némileg ellentmond, hogy az Asura az egész világot lefedő Netflix számára készült, ám stílusa és tartalma látványosan japán. Míg legismertebb filmjei – A fiam családja, az Anyátlanok, az Arany Pálma-díjas Bolti tolvajok vagy a legutóbbi Szörnyeteg – Japánban játszódnak ugyan, de a bennük kibontakozó családi drámák, szokatlan családi kapcsolatok vagy családmodellek univerzálisak, bárki számára érthetők; sőt, a rendező egy ízben Franciaországba is kirándult (Az igazság). Ezekkel szemben az Asurában erősen érezhető egy nyelvi és kulturális távolság (amit a magyar felirat sem mindig tud áthidalni): a hetvenes-nyolcvanas években játszódó családtörténet szereplői hangsúlyosan japánok, a néphez társított jellegzetes viselkedésformákkal, értékekkel. A diszkréció, a szégyen, az udvariasság, az elhallgatás szélsőségesen megélt példáit látjuk, miközben ezen elvek megsértése megbotránkoztatónak vagy súlyos határátlépésnek számít. Már az is fejtörést okoz a szereplőknek, amikor boríték nélkül kell borravalót adniuk a költöztetőnek. Eközben a színészek látványos gesztusokkal, harsányan játszanak, gyakoriak a hangnemváltások is – ami Koreeda korábbi filmjeivel ellentétben mind szokatlan lehet az európai szemnek .
Az Asura Kuniko Mukōda japán írónő regényén, illetve a belőle készült, szintén hétrészes tévésorozaton alapul, amely 1979-80-ban futott (a történetnek van egy mozifilmes feldolgozása is 2003-ból). Koreeda megtartotta az 1979-es kezdődátumot, ekkor játszódik az ő sorozata is, aminek fokozatosan derül ki a jelentősége. Az említett viselkedésformák ugyanis ekkor még valószínűleg elterjedtebbek és jellemzőbbek voltak, mint a mai globalizált világban. Egyszersmind Koreeda eltávolíthatja magát a régi sorozattól azáltal is, hogy aktualizált remake helyett az eredeti időpontot megtartva a mából nézve kicsit más fénytörést ad a közel ötven évvel ezelőtti történetnek. Feltételezhetően szinkronidejűen mást jelentett szembesülni a japán nézőknek önmagukkal, mint ma visszatekinteniük a hetvenes-nyolcvanas évekre – ráadásul most a rendező húzóneve és a Netflix platformja miatt az egész világ megteheti ezt, ha szeretné.
Az Asura családtörténet, amely végig a szappanopera határán táncolva mutatja be egy család lassan hömpölygő életét. Négy lánytestvér, az ő párkapcsolataik és a szüleik állnak a középpontban, gyakorlatilag rajtuk kívül nincsenek is szereplői a sorozatnak. A cselekmény elindítója, hogy az egyik lány tudomást szerez arról, idősödő apjuknak viszonya van, amit elmond a testvéreinek is. Koreeda félrevezeti a nézőt: hamar kiderül, hogy a felfedezés nem hoz törést a család életében, ugyanis a lányok eltitkolják a szülők elől, hogy tudnak a dolgokról, később pedig csak alkalmanként merül fel a szőnyeg alá söpört téma. Tehát nem erről szól az Asura – de akkor miről? Születés, halál, esküvő, temetés, szerelem, tragikus baleset: egy napi sorozatban megszokott életesemények, csakhogy az Asura hét részbe sűríti a több évadra elég sorsfordító változást. Ennek ellenére Koreeda sorozata kifejezetten lassú tempójú, az említett drámai pillanatok általában gyorsan lejátszódnak. A lényeg a két dráma közötti sodródás, a hétköznapok megélése. Ez a furcsa időkezelés éri el azt, hogy az Asura időnként kifejezetten vontatottnak és eseménytelennek érződik, mégis magához láncol. Eleinte még ki van írva, mennyi idő telt el két epizód között, aztán ez elmarad – marad a lebegés.
A középpontban álló négy lánytestvér típuskarakter (talán nem is annyira meglepő módon megfeleltethetőek a Futni mentem lánytestvéreinek). A kifelé merev, de valójában szenvedélyes Tsunako, a megcsalástól félő, férjétől elhidegült, kétgyerekes Makiko, a rebellis, könnyed Sakiko és a „plusz egy”, a szemüveges, egyszerű ruhákat hordó, nem sminkelő, emiatt csúnyának bélyegzett Takiko életében kalandozunk, amiről kiderül, hogy talán nem is olyan makulátlan, mint amilyennek mutatni szeretnék. A négyük közti dinamikát feldobja, hogy a két idősebb testvér, Tsunako és Makiko kifejezetten jó viszonyban vannak, Sakiko és Takiko viszont folyamatosan összekapnak – más kombinációkban pedig alkalmi szövetségek lépnek fel közöttük. Bizonyos szempontból az Asura a testvérségről szól: milyen az, ha mindig van valaki, akire számíthatsz, még ha elegetek is van éppen egymásból. Minden karakter életében megjelenik a viszony vagy a viszonytól, megcsalástól való félelem, és az ezzel kapcsolatos kettős mérce is: egy férfi esetében szinte kötelező szeretőt tartani, míg ha egy nő csinálja ezt, az felháborító.
Épp ezek a mellékesen kiderülő, konzervatív társadalmi-kulturális jellegzetességek teszik élvezetes néznivalóvá az Asurát. Kiemelt szerepet töltenek be a nagy, közös étkezések, amelyek az összetartozást jelképezik, legyen szó közös főzésről vagy a házhoz rendelt szusi tál elfogyasztásáról (Koreeda nemrég egy ennél erősebben ételfókuszú sorozatot is rendezett A maikoház szakácsa címmel, szintén a Netflixnek). A szülők generációja és a legidősebb Tsukano még tradicionális öltözéket hord, jellegzetesen japán lakásokban lakik, a fiatalabb testvérek már nyugati ruhákban járnak és nyugatias bútoraik vannak – idővel aztán alkalmanként a többiek is felveszik a kimonót. Tsukano a japán virágművészetet, az ikebanát műveli, ebből él. Ő mint ötvenhez közelítő özvegy nő már öregnek számít, ezért ne éljen egyedül – vagy költözzön egy rokonához, vagy házasodjon újra. Ha az egyik fiatalabb húg összehívja a családot, az csak amiatt lehet, mert végre megházasodik. A szexualitás tökéletesen tabusítva van, egyáltalán nem látunk testi érintkezést, pedig mind a négy nővérnek van/lesz férfi az életében. A nőnek kötelessége némán tűrni a férje viselkedését, az összetartozás nem megkérdőjelezhető, és minden kellemetlen titokról mélyen hallgatni kell. Az Asura egy cseppnyi iróniával mutatja be ezeket a beidegződéseket, miközben maga is alájátszik ezeknek. És ha a történet idézőjeles, bizonyára a színészi játék is szándékosan túlzó, a díszletek is szándékosan néhány szobára redukáltak. Mintha az új feldolgozás posztmodern keretezéssel azt üzenné, hogy ha az Asura nemzeti kincs, akkor tessék, itt van, ezt a semmiséget szeretitek ennyire?
Vajon a szereplők át tudnak-e lépni az árnyékukon, le tudják-e rázni a kulturális béklyókat, ki tudnak-e állni magukért és meg tudnak-e harcolni a boldogságukért? A legnagyobb ívet kétségtelenül Takiko járja be (akit állítólag Kuniko Mukōda önmagáról mintázott), hiszen betegesen frusztrált vénkisasszonyból boldog, kiegyensúlyozott feleség és édesanya lesz , ami az Asura világképe szerint a lehető legjobb, ami egy nővel történhet. A négy lány úgy teljesíti a társadalmi elvárásokat, hogy közben meg is szegi azokat tetteivel vagy gondolatban. Bár természetesen a forradalom elmarad, az Asura kifejezetten derűs, pozitív végkicsengésű film, emiatt talán éppen Az igazsághoz áll a legközelebb, pedig e kettő között a legnagyobb a kulturális távolság a filmográfiában…
Az Asura annak ellenére kedvelteti meg magát, hogy tényleg szappanoperába illő történetszálakkal és epizódokkal dolgozik. Koreedától kifejezetten összetett, intenzív érzelmi helyzeteket és izgalmas karaktereket szokhattunk meg, ehhez képest ez a sorozat leegyszerűsítő, távolságtartó, de pont a halvány idézőjelek miatt izgalmas. A zárlat pedig arról győz meg, hogy bár sok szenvedést kellett elviselniük a férfiak mellett, azért mégiscsak a nők kezében van itt minden, ők működtetik ezt a családot és ők diktálják a szabályokat is. Amit akár feminista gondolatként is értékelhetünk – főleg ahhoz képest, hogy honnan indultunk.
