Mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor egy konfliktusban külön-külön megismerjük a két fél ellentétes szemszögét, és furcsa módon mindig annak hiszünk, akit éppen hallgatunk. Alfonso Cuarón első, Apple+-ra készült minisorozatában a történetmesélés ezen paradoxonát bújtatja bravúros bosszúhadjáratba, de hiába Cate Blanchett, Emmanuel Lubezki és az Anyádat is-t idéző túlfűtöttség: ahogy a narratívája, úgy maga sorozat sem az, aminek mutatja magát.
A négyszeres Oscar-díjas Cuarón nevéhez jónéhány cím fűződik az utóbbi húsz év megkerülhetetlen hollywoodi filmjei közül, nem csoda hát, hogy úgy érezte, éppen itt az ideje belefogni egy sorozatba – és az sem olyan meglepő, hogy az Apple A-listás alkotótársakat és teljes szabad kezet biztosított a projekthez. A Cáfolat Renée Knight azonos című bestselleréből készült, a sorozat főszereplői Cate Blanchett, Sacha Baron Cohen, Kevin Kline és Leslie Manville, a képi világért pedig Emmanuel Lubezki és Bruno Delbonnel operatőrlegendák felelnek. A szövevényes, feszült és titkokkal teli történetben a Blanchett által alakított dokumentumfilmest, Catherine-t teljesen maga alá temeti egy múltjából előkerült titok, ami gyökerestül felforgatja látszólag tökéletes életét.
A hétrészes minisorozat állít és tagad, manipulál és megvezet, a narratíva és a forma fluid kapcsolatával játszik és abba a hitbe ringatja magát, hogy a néző percepciójával is tud játszani. A pilotban a sikeres Catherine-nel (Cate Blanchett) egy díjátadón találkozunk, a dokumentumfilmes rendező egy fontos elismerést vesz át. Méltatásában hangsúlyos az a gondolat, hogy a dokumentumfilmes is manipulál, nincs igazán objektív műfaj, minden műben ott van az alkotó személyes véleménye az adott témáról. Aztán Catherine és férje, Robert (Sacha Baron Cohen) hazamennek gigantikus minimalista lakásukba, drága bort nyitnak, és minden tökéletes lenne, ha nem hallanánk közben végig egy egyes szám második személyben mondott, Catherine-nek címzett narrációt, ami elindítja a gyanút, hogy mégsincs minden annyira rendben. Catherine történetével párhuzamosan – egy ideig magyarázat nélkül – fut két szál: egy évtizedekkel korábbi nyaralása története, meg egy látszólag független narratíva egy cél nélküli életet élő, feleségét gyászoló tanárról, Stephenről (Kevin Kline).
Az említett laudáció a Disclaimer szubtextusa is lehetne: nincs igaz és megkérdőjelezhetetlen történet, csak lehetséges valóságverziók vannak. A három történetszál akkor kapcsolódik egymásba, amikor Catherine egy ismeretlen feladótól megkapja A tökéletes idegen című könyvet, gyanútlanul beleolvas, és nemsokára rohan is a wécére hányni, mert rájön, hogy a könyvnek ő a főszereplője, a történet pedig egy húsz évvel azelőtti incidens, amiben meghalt valaki és Catherine-nek köze van hozzá. A kissé karrierista, de alapvetően szimpatikus nőből Blanchett egy pillanat alatt újra Lydia Tárrá válik, a férje megundorodik tőle, fiával még jobban elmérgesedik a viszonya, munkahelyén pedig a cancel culture áldozatává válik. Az egyre szövevényesebb történettel haladva, a rendezői szándéknak megfelelően a nő mikroközegével együtt mi is elkezdjük démonizálni őt. Megbecsült, modern nőből szörnyű anyává, hűtlen feleséggé és integritását vesztett szakemberré válik.
Cuarón narrációról való elmélkedése könnyen beránt, megidézi A viszonyt (The Affair) és nagyon távolról Kuroszava Rashomonját is, de saját filmjeivel is párbeszédbe lép. Visszaköszön a vízbefúlás eleme a Rómából, és a sorozatban hangsúlyos idősebb nő-tinifiú románc az Anyádat is-t idézi. De hiába a rendezői rajongóinak szívét melengető intertextualitás és a erős konceptuális törekvés, a Cáfolat hiába húzza a nézője agyát, igazán megvezetni nem képes. Eleinte izgalmas a befogadó aktív bevonására szánt kísérlet: a sorozat első felében valóban nekünk kell összerakni a kép darabjait, gyanakszunk és ítélkezünk, és talán picit rosszul is érezzük magunkat miatta. Laza erkölcsi felsőbbrendűséggel mi is elítéljük Catherine-t, de aztán a negyedik rész után a bosszúhadjáratot elindító Stephen egyre durvább húzásai felteszik a kérdést – valóban a férfinak van igaza? És miért nem mond Catherine semmit, miért nem védekezik?
A Cáfolat történetéről nehéz spoilermentesen beszélni, mert hiába fontos benne a formai játék, a sorozat elsődleges motorja a sztori. Cuarón víziója működhetne, ha az alapja nem egy elavult felfogás lenne arról, hogy hogyan válnak különböző valóságok fikcióvá, és mások elmesélése hogyan alakíthatja a saját benyomásunkat. A hatodik részig kell várni a nagy fordulatra, de a sok redundáns cselekményelem miatt már a negyedik rész környékén sejthető, hogy mégsem Catherine a megtestesült ördög. Néhány erős jelenet és a hibátlan színészi alakítások sem homályosítják el a tényt, a Disclaimer nem bízik a nézőjében. Bár azt gondolja magáról, hogy őrült labirintust teremtett, valójában mégsem hagyja kétségek között a nézőt, egy bizonyos sztoriverzióra akarja terelni azt. Narrál, megmutat, aláhúz: Cuarón nem sorozatként, hanem „hosszú filmként” hivatkozik a Disclaimerre – és valóban elképzelhető, hogy egy feszesebb tempójú, kevesebb ismétlődéssel teli játékidőben hiteles történetet kaptunk volna arról, hogy milyen az, amikor egy jól felépített narratíva a hozzánk legközelebb állókat is képes megtéveszteni.
