A Hatalmas kis hazugságok alkotója ismét az elit titkait boncolgatja egy fordulatos krimiben. A Tudhattad volna azonban mentes bármiféle társadalomkritikai attitűdtől, a luxus csinos díszletként feszül egy családi botránnyal egybekötött gyilkossági ügy hátterében.
A pszichológia megerősítési torzításként definiálja az ember azon tendenciáját, amikor az a kialakult prekoncepciói nyomán olyan információkat részesít előnyben, melyek saját hipotézisét igazolják. A szakterminusokat levetkőzve ez egyszerűen azt jelenti, hogy valaki azt látja, amit látni akar. Hűtlen társban hű társat vagy akár az okoskodó szószátyárban bölcs szónokot. A megerősítési torzítás „áldozatai” tehát valahogy úgy járnak, mint a lovak: fejre csatolt szemellenzővel. Ám ha az illúzió lelepleződik, a frissen elnyert tisztánlátás garantáltan fájdalommal párosul. A Tudhattad volna kegyetlen iróniája, hogy történetének főhőse nagy presztízsű pszichiáter – vagyis az érzelmek, vágyak és motivációk kifinomult „olvasója” – aki tulajdon férjét ismerte félre. Ennek mentén David E. Kelley minisorozata egy fordulatos krimi lett, ami epizódról epizódra újraosztja az áldozat és az elkövető szerepét, hogy a néző maga is a megerősítési torzítások hálójába keveredjék.
Grace (Nicole Kidman) és Jonathan (Hugh Grant) a manhattani elit csodapárja, reklámba illő karrierrel és katalógusba illő otthonnal. Míg Grace a lelkeket gyógyítja pszichiáterként, Jonathan onkológusként segíti a rákbetegségekkel küzdő gyermekeket. Ilyen renomé mellett nyilvánvaló, hogy fiuk, Henry (Noah Jupe), kizárólag nagy presztízsű magániskolába járhat. Grace és az iskola más vagyonos anyukái éppen aukciót rendeznek, amikor betoppan az életükbe az alsóbb osztályból érkező Elena Alves (Matilda De Angelis). A humanitárius gazdagok jóvoltából Elena fia is az iskola tanulója, az anyukák közül mégis Grace az egyetlen, aki kedvességet mutat a kívülálló irányába. Az aukció estéjén Elena váratlanul elviharzik, másnap reggel pedig fia holtan találja. Másnapra Jonathan is eltűnik és a nyomozás során kiderül, hogy a meggyilkolt Elena és Jonathan szeretők voltak. A férj így egycsapásra hazuggá és gyanúsítottá válik, aki csak megcsalt feleségére és dúsgazdag apósára (Donald Sutherland) számíthat.
Bár a Tudhattad volna Jean Hanff Korelitz azonos című regényén alapszik, az adaptáció a megszokottnál lazább kapcsolatokat ápol az eredeti művel. A minisorozat már kiindulópontjában tompítja Grace karakterének keserves iróniáját. A Korelitz-féle Grace ugyanis nem pusztán pszichiáter, de egy házassági tanácsadásról szóló könyv szerzője is. Másrészt Jonathan figurája a regényben kizárólag Grace emlékeiben jelenik meg. Ehhez képest David E. Kelley forgatókönyve feltűnően mellőzi Grace omladozó reputációját és meglepően nagy játékteret ad a férjnek. Utóbbi által körvonalazódik a minisorozat tételkérdése: hihetünk-e egy hazug ember ártatlanságában?
A kezdeti látszat ellenére Susanne Bier (Bird Box, Egy jobb világ) rendezésében az elit visszatetsző kiváltságai kritikai attitűd hiányában halmozódnak a narratívában. Ebben a mikrokozmoszban a pénz sosem kérdés, hanem magától értetődő válasz, morális dilemmák nélkül. Grace érzelmi talajvesztettsége zavartalanul kibontakozhat, hiszen praxisa szüneteltetése közben is biztosítva van számára a luxus és rendelkezésére állnak a legjobb ügyvédek. A dúsgazdag apától való függés tehát nem probléma, Grace kettétört (kirakat)karrierje pedig egyszerűen elfelejtődik. Komoly logikai bukfenc, hogy a hatalmasra duzzadt botrány dacára Grace rendszeresen sétálgat New York utcáin, holott elvileg a média a család minden zizzenését figyeli. Mindeközben az alsóosztályt képviselő Elena férjére két gyermek felnevelése szakad, de az nem derül ki, hogy ezt az új helyzetet hogyan tudja megoldani.
Ezt a hanyagságot ellensúlyozandó a minisorozat kimerítően felépíti a cliffhangerekhez vezető utat és fordulópontokkal perzseli fel a nyomozás menetét. A karakterről karakterre vándorló gyanú az összes szóban forgó szereplőnek elegendő indítékot kölcsönöz és kellően instabil alibit ahhoz, hogy bizonytalanná váljék a gyilkos identitása. Kidman rideg hercegnőként kelt titokzatosságot és Grant pályájának legkomplexebb játékát hozza, ravaszul egyensúlyozva a karizmatikus hazudozó és az összeomlott, célkeresztbe helyezett férfi között.
A Tudhattad volna képi világa hangsúlyosan Grace alakját helyezi a középpontba, áttételesen reprezentálva a feleség belső vívódásait. Ahogy a nő életét megtölti a kétely, úgy a képek is olykor életlenné, fátyolossá válnak. Ezek a vizuális kódok ötletesen szegélyezik a karakter útját és elegánsan rímelnek a megerősítési torzítás toposzára. Viszont a kreatív koncepcióba azért szorul némi ódivatú szájíz. A gyilkosság pillanatai időről-időre visszatérnek flashback formájában, természetesen úgy, hogy nem társul hozzájuk kulcsfontosságú információ. Ezek a tölteléksnittek egy előzeteshez hasonlóan kérdőjeleket hajítanak a nézőre, feltűnésük nem fokozza a feszültséget, csupán mesterkéltté teszi a jeleneteket.
A minisorozat főcímdala, a Dream a Little Dream of Me – melyet nem véletlenül éppen Kidman énekel el – jól összegezi a Tudhattad volna célkitűzéseit. David E. Kelley a krimi műfaján keresztül azt vizsgálja, hogyan szövünk egymásról álmokat és a csalódás után miként próbálunk hazautat keresni az igazsághoz. Ez önmagában véve nemes küldetés, ellenben a társadalomkritikai él hiánya súlytalanná, üres kikapcsolódássá fokozza le a minisorozatot.
