A világsikerű Terápia sorozat alkotója, Hagai Levi az év egyik legnagyobb halálugrását követte el azzal, hogy Ingmar Bergman miniszériáját adaptálta újra az HBO-nak. És Levi ugrott, de nem csak túlélt: győzött is. A Jelenetek egy házasságból nem egyszerűen egy tisztességes remake, hanem egy érzékeny látlelet arról, hogy mi változott (és mi nem) a férfi-nő közti dinamikák terén az elmúlt fél évszázad során.

A „rém-remakek” korszakába ezúttal egy meglehetősen bátor rendező érkezett Hagai Levi személyében, aki nem egy századik képregényadaptációt, netán egykori közönségsikert igyekezett feltámasztani, hanem egy ínyencségszámba menő mesterművet. Félreértés ne essék, könnyelműség lenne azt állítani, hogy Levire súlyosabb felelősség hárult, mint például a legújabb Batman-film rendezőjére, lévén, hogy egy képregényadaptációnál fanatikusok millióinak kell megfelelni. Bár Ingmar Bergman 1973-ban készült Jelenetek egy házasságból című televíziós minisorozata (és mozifilmmé vágott változata) egy szűkebb réteget szólított meg megjelenésekor, idővel celluloidon futó filmes mesterkurzussá vált. Kétségtelen tehát, hogy Levi remake-jéhez komoly nézői elvárások társultak. Hiszen Bergman miniszériája óriási hatást gyakorolt a filmes tudatalattira. Woody Allentől Noah Baumbachig felfedezzük ezeket a „bergmani” karaktereket, a saját házasságukban magányossá váló párokat, akiket ugyanúgy megrémiszt a kapcsolatból való kilépés, mint a kapcsolatba való bezártság.

Bergman házastársai – Marianne és Johan – önellentmondásos figurák voltak, egyszerre rigidek és szenvedélyesek, de éppen ez a kiszámíthatatlanság tette őket törékennyé, mélységesen emberivé. Levi verziója egy amerikai párra transzponálja az eredeti történetet és hellyel-közzel érintetlenül hagyja azt, egyetlen vízválasztó különbséggel, a (nemi) szerepek felcserélésével. Marianne alakját férfira, még Johanét nőre osztja az izraeli rendező. Olyan alkotói döntés ez, ami önmagában megadja a sorozat kezdő löketét, egyszersmind legitimizálva a közel 50 éves történet remake-jét. A szerepcsere ugyanis arra világít rá, hogy miként alakultak a nemekhez kötődő prekoncepcióink.

Levi rendezése Bergmanéhoz hasonlóan tematizálja monogámia és poligámia dilemmáit, gyermeknevelés és abortusz morális zsákutcáit, az új perspektíva dacára pedig keserű iróniával tartja meg a svéd rendező axiómáját. Hiába lettünk okosabbak és nyitottabbak a genderelméletnek hála és hiába hordunk a zsebünkben fizikai távolságot megsemmisíteni látszó (tele)kommunikációs eszközöket: ugyanolyan érzelmi analfabéták vagyunk, mint félszázaddal ezelőtt.

Mira (Jessica Chastain) és Jonathan (Oscar Isaac) egy felsőközéposztályhoz tartozó házaspár, gyönyörű kislánnyal, csinos kertes házzal. A feleség egy nemzetközi cég sikeres menedzsere, ami nem csak jó fizetéssel, de rengeteg munkával és utazással is jár, így a gyermeknevelési-háztartási feladatokat inkább Jonathan, a férj látja el, aki bár megbecsült egyetemi tanár, kevesebbet keres párjánál.

A Jelenetek egy házasságból az eredetihez hasonlóan epizódról epizódra a pár életének egy-egy markáns szeletét ragadja meg, egy kapcsolat viharos leépülését, majd újradefiniálását. Felvonásos szerkezetét, valamint a szereplők és helyszínek visszafogott számát tekintve Levi rendezésén is hangsúlyosan érződik, hogy a sorozat színpadi hagyományokra támaszkodik. És ahogy Bergman, úgy Levi szintúgy közeli képekkel tárja fel a történet legintimebb momentumait, ami acélerős munkakémiát és jelenlétet követelt meg a párt alakító Chastaintől és Isaactól. Levi színészei pedig nem okoznak csalódást. Az egymás játékából való építkezés iskolapéldája Chastain és Isaac macska-egér harca, amiben az erőviszonyok egyik pillanatról a másikra mozdulnak el. Persze mindezt a jól megírt dialógus is segíti (ahol mindkét fél egymásnak ütköző igazát megismerhetjük), annak ellenére, hogy olykor a szövegkönyv ritmust megakasztó önismétlésekbe fut bele.

Nyilvánvaló, hogy az, ami igazán izgalmassá teszi Levi verzióját az a remake másságában, a „bergmani” verziótól való eltérésekben ragadhatóak meg. Az 1973-as szériából ismert férfikaraktert (Johant) Levinél Mira testesíti meg, tehát a nő lesz az, aki később kilép – nem pusztán a kapcsolatból, de ideiglenesen a család életéből is. Ez a helycserés támadás azonban többet nyújt az „erős és független nő” címkéjénél. Johan személyiségét magára húzva Mira egyrészt eleget tesz a 21. századi nőről kialakult koncepciónak, miszerint a nő lehet sikeres, a nő a saját teste felett rendelkezhet (lásd az abortuszról szóló epizódot), a nő elég erős ahhoz, hogy újrakezdje életét.

Ellenben a Johannal való teljeskörű asszimiláció többek között azt hozza magával, hogy Mira végső soron nem egy trendi női magazin kétlábon járó idolja lesz, hanem egy árnyalt és gyakran megkérdőjelezhető figura. Levi perspektívája ugyanis azt sejteti, hogy a karrierista nő fogalma mögött esetenként nem kevés pejoratív felhang bújhat meg. Sőt, a sorozat merészen megmutatja, hogy Mirának talán nem való az anyaság. Ezáltal Mira alakját az egyik legősibb, nőkről alkotott prekoncepciótól fosztja meg. A szerepcserének köszönhetően Jonathan figurája szintén egy kortárs jelenségre képes reflektálni. A „malewife”, azaz „férfifeleség” friss fogalma feltehetőleg nem kíván sok magyarázatot. Olyan férfiakra használják, akik a feleség (hagyományos) szerepét öltik magukra az adott kapcsolatban. Levinél ez a definíció a szó legszorosabb értelmében érvényesül, ráadásként Jonathan karakterén keresztül Levi egy fajsúlyos szerzői adalékot csempész a történetbe. Jonathan zsidó származása, saját hitével való változékony viszonya nem pusztán a figurát mélyíti el, hanem a pár összeférhetetlenségére is újabb pretextust ad.

Levi rendezésében a (nemi) szerepek felcserélése, egyáltalán a szerep mint valós és fiktív személyiség összemosódása hihetetlenül fontos mozgatórugóvá válik. Az epizódok nyitó jeleneteiben Chastaint és Isaacet színészekként láthatjuk, önmagukat alakítva, amint a stúdióba, a felépített díszletek közé igyekeznek. És ez az önreflexív réteg remekül talál a sorozat tematikájához, mintha ez a rendezői kikacsintás azt jelezné: mindannyian szerepet játszunk, ki-ki a maga párkapcsolatában. A Jelenetek egy házasságból felszín alatt megbúvó érdeme pedig az, hogy megmutatja: a társadalmi-szociológiai változásoknak bizony komoly behatásuk van arra nézve, hogy ki milyen szerepért indul a következő feleség- vagy éppen férj-castingon.