Steven Soderbergh kísértetfilmjének láthatatlan szörnye rémisztő paranormális jelenség helyett a kamera apparátusát megszemélyesítő, reflexív médiafenomén. A Jelenlét szellemalakja egy család széthullásának dokumentarista igényű túlvilági megfigyelője.

Az új otthonba költöző kétgyermekes házaspár életét nem a körülöttük lézengő jelenés borítja fel, hanem saját magukkal hozott démonjaik. Rebekah (Lucy Liu) perfekcionista, munkamániás és kissé rideg anya, férje, Chris (Chris Sullivan) pedig hiába próbál érzelmi stabilitást és melegséget hozni a mindennapokba, általános határozásképtelensége és bizonytalansága idővel csak a körülményeket nehezítő anyagi terheket szül. Az aranyifjú Tyler (Eddy Maday) sportolói és iskolai teljesítményében rejlő lehetőségeket ugyanis testvére, Chloe (Callina Liang) feldolgozatlan traumájának mindenkire kiterjedő hatása árnyékolja be. Miután a lány több, véletlennek látszó hirtelen haláleset tanúja is volt – az egyik során pedig éppen legjobb barátnőjét veszítette el – menthetetlenül magába zárkózik, amin nemtörődöm anyja és mások szenvedésében kedvét lelő testvére viselkedése sem segít.

A családi házban játszódó egyhelyszínes horrortörténetet rendhagyó megoldása, hogy végig a lakók körül kísértő, két világ között rekedt jelenés szubjektív nézőpontjából követi a szereplők mindennapjait. Mintha a Truman Show „rejtett valóságshow”-koncepciója találkozna a Parajelenségek földöntúli reality-jével. Soderbergh a kamerával egy az egyben azonosuló túlvilági lény egyfajta láthatatlan apparátusának közvetítőjén keresztül láttatja az eseményeket. A szellem/kamera azonban a puszta dokumentálás helyett a kellő pillanatokban bele is avatkozik az eseményekbe, így hívva fel metaforikusan a figyelmet a folyamatos mediáltság állapotára. A karakterek ráadásul gyakran csak a telefonjukon lógnak vagy a számítógépükön pötyögnek, rendszerint valamilyen képernyő társaságában jelennek meg, míg az egymással való kapcsolódásra teljesen képtelenek: a közös ebédek és a találkozások általában vitáig fajulnak, ahogy szinte minden beszélgetés is veszekedésbe torkollik.

Miközben a sulisztár Tyler online zaklatja és szégyeníti meg egyik iskolatársát, a szellem hasonló módon hatol be – a közelmúltban átélt borzalmak miatt a kiszolgáltatottságra érzékenyebb – Chloe, majd a teljes család intim szférájába. A Jelenlét hátborzongató atmoszférája azt a sebezhetőséget bújtatja műfaji köntösbe, amit a közösségi platformok és más médiafelületek felhasználói élhetnek át a virtuális térben az akaratuk ellenére vagy meggondolatlanul közszemlére tett életük során. A szüntelen megfigyelés érzetét a film kézből rögzített, a követő mozgások során dinamikus, de alapvetően távolságtartó, nagy mélységélességű totálképei teszik fenyegetően minimalistává. Hiszen a konkrét borzalmak megmutatásánál sokkal nagyobb félelemmel jár, ha a szereplők nem is tudják/látják, mivel van dolguk. A megmagyarázhatatlan észrevétlenül szabadul be az ember legvégső menedékébe, az otthonába, ahol saját fokozódó őrületét és legmélyebb bűntudatát hozza felszínre.

Soderbergh ugyanakkor egyoldalú riogatás helyett komplex módon értelmezi metaforikus rémét. A „médium szelleme” gyakran éppen segítségéül szolgál, vagy képes irányt mutatni a rossz útra tévedő hősöknek: a kísértet olykor erkölcsi iránytűként befolyásolja Chloe önsorsrontó cselekedeteit, míg máskor tényleges életmentő asszisztenciát nyújt. A rendező médiummal való kísérletezése tehát továbbra is a digitalizáció narratív lehetőségeit, a technológia intimitásra és az emberi kapcsolatokra gyakorolt hatását kutatja. A Jelenlét az életműbe illeszkedve – a digitális nyersanyagra való forgatást tematizáló Szex, hazugság, videó, a teljes egészében iPhone-nal forgatott Tébolyult és a hasonlóan készült Szárnyaló madár (High Flying Bird), valamint a Hátsó ablakot megidéző és a címadó mesterségesintelligencia-asszisztenst karakterizáló Kimi mintájára – mutatja be a voyeurizmus (átlag)emberekre gyakorolt hatását, a magán- és a publikus élet határainak elmosódását, valamint a privátszféra sérülékenységét.

Azonban míg Soderbergh megfigyelései egyre relevánsabbak, gyakran tárgyalt motívumai fokozatosan háttérbe szorítják filmjei cselekményét és karaktereit. A médium már nem puszta történetmesélési eszköz, hanem maga a téma. A közvetettséget, a távolságtartást és az izolációt övező kommunikációképtelenség emberi tragédiáját elnyomja a megfigyelői dokumentumfilmes forma elhallgatásokra és ellipszisekre épülő, a kép elsötétülésével jelzett rövid epizódokra tagolt, időkihagyásos szerkezet. Mivel az atmoszférateremtés felülírja a karakterkidolgozást, a folyamatos feszültség pedig a dramaturgiai ívet, így a frászt hozó tetőpontok gyakran erőltetettnek, a családtagok konfliktusai pedig felszínesnek érződnek. Pedig a médiummetaforát az evilági problémák paranormális felnagyítása teszi igazán horrorisztikussá.