Érthető, hogy Soderbergh miért ragaszkodott személyesen az Magic Mike-trilógia utolsó darabjának vászonraviteléhez. Arra viszont nincs magyarázat, hogy 11 évvel korábbi önmagához képest miért nem villant elég fricskát, bátorságot, vagy tudomisén, tangába szuszakolt tökösséget.
Ha felütjük a Wikipédiát, viszonylag gyorsan kiderül, hogy a 2012-es trilógia-indító Magic Mike Steven Soderbergh rendezésében hallatlan kasszasiker volt, nincs is az anyagi megtérülés terén kihívója a „tánc” alműfajban: csekély 7 millióból forgatták és annak 23-szorosát bevételezte. Érthető tehát, hogy az évek óta visszavonulással fenyegetőző Soderbergh miért ragaszkodott személyesen az utolsó darab vászonraviteléhez. Arra viszont nincs magyarázat, hogy 11 évvel korábbi önmagához képest miért nem villant elég fricskát, bátorságot, vagy tudomisén, tangába szuszakolt tökösséget.
Tangafrász – Steven Soderbergh: Magic Mike
A hollywoodi filmgyártás egyik sarokköve az amerikai álommal szoros kapcsolatot ápoló romantikus vígjáték, egy olyan országban, ahol az egyénnek alapvető jogai közé tartozik a boldogság kergetése. Nincs elég magas hegy, sem elég széles folyó, mi útját állhatná. Ha nemigen boldogul, betér a moziba és meglesi, hogyan csinálják a szépek, gazdagok vagy okosak.
Talán mert ezeket mind már egyszer villantotta, és most mélyebben kívánt szántani? Talán. Nem is vártuk tulajdonképpen, hogy ugyanaz az üzletszerű férfivetkőzés, illetve annak tomboló koreográfiája, vagy ugyanaz a tesztoszteronvihartól szétzilált és a színpad körül ájuldozó hölgykoszorú, netán a jobb napokat látott körítéstörténet legyen ismét a közvetített élmény, de valami annak szomszédságában biztosan nagyobb megelégedésre hajthatta volna fel a Magic Mike utolsó táncának cselekménye és látványa iránti jókedvet. Helyette Soderbergh és a forgatókönyvíró Reid Carolin a megtalált szerelemre és Mike-unknak a száraz lágyékdörzsölésből előcsalogatott művészi tehetségére alapoz.
Még 2012-ben a fiatalon valóban sztriptíztáncos Channing Tatum főszereplésével robbant a Magic Mike, pillanatok alatt hódított óceánon túl és innen. A kritikusok sem tudtak félrenézni, és mitagadás, megérdemelten kapta a minden irányból rázúduló méltatást. Beugrott Matthew McConaughey is, viccek durrantak, gördülékenyen csobogott a langymeleg cselekmény, időnként vad és remekül pontozott táncokat lejtett a – valljuk be – pompás férficsapat. Tatumnak színészként ugyan kissé „munkásszülők parasztgyereke” fizimiskája van, de táncolni, azt tud. A második darab, Magic Mike XXL Gregory Jacobs rendezésében jóformán szinte ugyanazt csinálta, de road movie keretben, hanyagolható drámával, közepesen kellemes táncbetétekkel. Soderbergh itt is lényeges szerepet vállalt, maga fényképezte és vágta a nyersanyagot, mint az első esetében is. A gazdasági válságból pattant, nem kimondottan sikervállalkozásként működő vetkőzésnek megérkezett hát a harmadik, befejező felvonása, de sajnos, minden várakozást alulmúl.
Ezek aztán kielégítenek mindenkit – Gregory Jacobs: Magic Mike XXL
A Magic Mike XXL tipikusan az a film, amiről nagyon sok olyan ember fog lemaradni a hasizomvillantások és a tangás férfiak miatti „muszáj bebizonyítanom az egész világnak, hogy hetero vagyok”-attitűd révén, akiknek amúgy tökre tetszene.
Válság ismét van, ezúttal kovidi indíttatású, és Mike asztalosból koktélkeverővé vedletten figyeli sóhajtozva Miami fehér szögletes tornyoktól csipkézett láthatárát. Aztán a dúsgazdag, unatkozó néni, Maxandra (Salma Hayek formáival) igényel tőle egy magántáncot. Mike átrendezi a szobát, vonaglik, s közben leszáll az est. Ettől Maxandrának bombaötlete támad, s kitartottként magával ragadja Mike-ot Londonba, ahol egyrészt kibontakozik a sok milliót érő válópere, másrészt a fiúnak átenged egy komplett színházat, és vetkőzős műsorestet vizionál egy haldokló klasszikus darab felrázása gyanánt. Begyűjtik a fellépőket, s szabad a tánc.
Tudom, nem illene ily gyatrán elparodizálni a cselekmény nagyvonalait, de az sajnos többször is önkéntelenül viccbe fullad. Az már kétséges, hogy a viccbe fullasztás szándéka megvolt-e az alkotók részéről. Részben bizonyára igen, hiszen akkor nem adtak volna az asztalos előképzettségű Mike szájába kezdetben egy ilyen egysorost: „fantasztikusan szép a házad, minden bútor jó kemény”, és aztán rátekeredik az asztalra és csüng a polcon, hogy később az immár színpadi rendező Mike ezt mondja karakterfejlődés gyanánt: „…hogy elszabadulhasson az elfojtott női vágyak zombiapokalipszisa”. Folyamatnak nem rossz, kétségkívül tréfás, de ezen kívül alig van más verbális poén, s ami még elhangzik, rendszerint előre borítékolható.
Az elbeszélés a fordulatok terén sem használja ki a lehetőségeket, a fényképezés is esetlen, illetve érezhetően más filmezte a színpadot, és más a keretcselekményt (az operatőrök kiléte nem derül ki). Próbáltak időnként a kameraálláshoz csatolni többletértelemzést, például Mike és Maxandra ágyjelenetében a vízszintes tengely balra billen, mintha tehát Mike-ot a megrekedt jelenből a nagy kilátásokkal kecsegtető jövőbe (jobbra) lőné ki a párbeszéd. Vagy mikor a dúsgazdag férj ráébreszti Maxandrát, hogy a válás nyomán vagyontalan marad, a kamera szemmagasságú gépállásból lassan felülnézetűre közelít, Maxandra tehát meg is van alázva, de rá is döbben a kilátástalanságra. A rendíthetetlen komornyik-sofőr pedig rendszerint alulnézeti gépállást kap, ő a bölcsek bölcse ebben a semmilyen azonosulást kiváltani nem bíró történetben. Ráadásként a koreográfiák a korábbiakhoz képest unalmasak, egyirányúak, gyatrák, s a férfi farpofák helyett nőit pörget, tesz-vesz és áztat a műesőben Mike, amikor szerelmet vall táncban a érzelmi téren változékony Maxandrának.
A soderbeghi rendezés nagy keretében Mike is rendez, vetkőzős színházat csinál, amelynek alapját egy blőd kosztümös angol (fiktív) darab nyújtja, címe: Isabel Ascendant, és annyi kiderül róla, hogy Isabel kisasszonynak választania kell a gazdag idióta és a szegény nemeslelkű fiú között. A nagy kérdés tehát: miért kerül egyáltalán választási helyzetbe valaki? Miféle kegyetlen sors volt és talán még mindig az, amikor a nő ily szűk férfikínálatból kényszerül(t) választani? Könnyedén kapcsolunk, alapvetően Mike dilemmája is ez: az arannyal kibélelt Maxandrát vagy az alkalmi munkákban fulladozó fillértelenséget válassza. Viszont ezzel az alaphanggal visszatérünk részben az első darab, az eredeti Magic Mike szerepcserés lényegére is: hogy tudniillik Mike a jóképűségével és színpadi tárgyiasításával női szerepben van-volt, és tehát ismét abba került, de mint sikeres rendező, felül tud rajta kerekedni, visszatornássza avagy táncolja magát férfinak. Ezzel az egy intertextualitással távozni a Magic Mike utolsó táncáról sajnos messze kevés – voltaképpen haszontalan.
