Már megint egy Soderbergh-film – sóhajthatnánk fel, hiszen csak nagyon nemrégen mutatták be az  –  amúgy remek – Magic Mike-ot. De nem tesszük, mert a jó filmeket szeretjük. És a Mellékhatások is, valamelyest meglepő módon ugyan, de jó film.

Ha valamit nem lehet ráfogni Soderberghre az az unalmasság. Nyert Oscart rendezésért (Traffic), jelölték rendezőként és forgatókönyvért is (Erin Brokovich, Szex, hazugság, videó), teljesen eltérő stílusú és tematikájú filmekkel, emelett pedig pusztán szórakozásból megrendezte az Ocean’s-sorozat első két darabját. Tulajdonképpen ingázik a komolyabb és szórakoztatóbb műfajok között, erénye viszont, hogy olyan könnyedén képes rendezni a könnyedet, hogy értékeset csinál belőle.

A Mellékhatásokon is érződik, hogy ez egy side-projekt, sok energiája nem ment bele Soderberghnek, ez a lazaság azonban nem is ment a film rovására. Teljesen korrekt thrillerrel állunk szemben, ami lazán követi a hitchcocki hagyományokat (nem az az igazi főszereplő, akit a film első félórájában gondolnánk, csavar a végén stb.). A sztori nem ígér sokat, de meglepően szórakoztató és okos: Emily (Rooney Mara) férje, Martin (Channing Tatum) négy év után szabadul a börtönből, ahova illegális üzletek miatt került. Amint kiszabadul, Emily depresszióba esik, ennek kezelésére pedig régi gyógyszerei nem használnak már, ezért egy újabb, kísérleti gyógyszerrel próbálkozik, aminek azonban meglepő és kellemetlen mellékhatásai vannak.

A jó thriller olyan, hogy nem lehet (nem szabad!) az első fél óránál többet elmesélni belőle anélkül, hogy valami lényegeset le ne lőnénk, ez a film pedig pont ilyen. Csavarok vannak benne, megfelelő gyakorisággal adagolva, és úgy, hogy nem teszik a sztorit sem fárasztóvá, sem követhetetlenné. Mindezköben pedig elég komoly témákról is értekezik, bár érezhetően nem az a film célja, hogy ezek kapcsán (a depresszió túlgyógyszerezett kezelése, az orvos kötelességeiről való etikai és jogi fejtegetés stb.) feltalálja a spanyolviaszt, hiszen ezek eléggé túlbeszélt témák az egyes „szakosodott” sorozatokban, ahol egy-egy rész folyamán sokkal jobban kifejtik ezeket a témákat (például egy Boston Legal-epizód a jogi kérdésekben, egy kórházas sorozat az orvosi etikettben). Ezek szinte csak egy mai, életszerű körítést biztosítanak a csavaros történetnek, aminek a titkolózás, hazugságok, nyomozás a lényege.

Viszont pont az ilyen körítéstől lesz egy-egy thriller emlékezetes és klasszikus a maga műfajában és korszakában, például a Hatodik érzék is óriási kultfilm lett, a megfelelő körítés és a végén levő jól eltalált csavar miatt. Erre a filmre is várhat ugyanilyen sors, hiszen minden, aminek rendben kell lennie, az rendben van vele. Az operatőri munka például meglepően jó, a film mindenképpen az átlag fölött teljesít ilyen értelemben; ahol kell, megragadja, ahol kell, ott kellőképpen elaltatja a néző figyelmét.

A négy főbb szereplő korrekt a kiosztott karakterekben: bár nem süthető rájuk az elsöprő alakítás bélyege, de szerencsére túljátszani sem akar senki semmit. Pont annyira semleges, kétdimenziós figurák, amilyennek lenniük kell, hogy a történetük érvényesüljön. Rooney Marára jutott a legnehezebb feladat a négy közül, hiszen neki a film folyamán folyamatosan válltozik a viselkedése, modern, rejtőzködő femme fatale-ként teszi a dolgát. Nyugodtan lehet rá építeni hollywoodi filmet: elég szép ahhoz, hogy ellegyen vele az ember, amíg nem történik épp semmi izgalmas, és akkor pedig átadja a terepet annak, akinek kell. Egyedül Channing Tatumon érezhető, hogy más tennivalója nem volt neki, mint az, hogy nagy legyen és jóképű. Azt meg hozza.

Állítólag ez lesz Soderbergh utolsó rendezése, ami kissé meglepő, hiszen ritka az a rendező, aki 40 évesen vonul vissza, még ha annyi film is van az öve alatt, mint neki. Ha ez az utolsó, ám legyen. Korrekt kirándulás a thriller talajára, csalódást okozni senkinek nem fog, és talán ki is alakul egyfajta kultusz köréje, ami majd nem engedi, hogy úgy elfelejtsük, mint egy-egy legjobb filmnek járó Oscart hazavivő alkotást pár éven belül.