Isteni mérleg: Oscar-díj a rendezőnek (Steven Soderbergh), a forgatókönyvírónak (Stephen Gaghan), a vágónak (Stephen Mirrione), és a legkarakteresebb mellékszereplőnek (Benicio Del Toro). Hollywood az elmúlt évben két filmmel is görcsösen bizonygatta, nem csak tesz, ad is a művészetre. Ang Lee Tigris és sárkánya mellett a másik a Traffic volt.
Kezdjük a legfontosabb deklarálásával: a közel két és fél órás játékidő ellenére a filmmel minden a legnagyobb rendben. Az USA drogtérképét felvázoló, tablószerű mozi elmegy kultnak és művésznek, megfelelő kampánnyal pedig kommersznek is. A megfellebezhetetlen végszóig, miszerint a drog a nagykereskedőkön kívül mindenkinek – fogyasztónak, nyomozónak, lelkiismeretes (?) politikusnak egyaránt – árt, sok szálon fut a történet, sok minden történik.
Soderbergh idegesen izgő-mozgó kézikamerája előtt három sztori váltja egymást, mindhármat ugyanaz a dramaturgia mozgatja. Azt követjük nyomon, hogy miként válnak a drog világával hivatalból foglalkozó férfiak személyesen is érintetté a mindent és mindenkit behálózó harcban. Az amerikai elnök drogügyekkel megbízott bizalmasa (Michael Douglas – kimérten és unalmasan) saját lányát igyekszik kimosdatni egyre súlyosabb függőségéből, miközben személyes és politikusi felelősségén mereng.
Az FBI elkötelezett munkatársa (Don Cheadle – jellegtelenül) egy alvilági leszámolás során elveszíti legjobb barátját, majd személyes bosszút áll. A mexikói rendőr (az Oscar-díjas Benicio Del Toro – egyedül ő jut valódi játéklehetőséghez) kénytelen rádöbbenni, hogy az a hatalom, amiben addig megbízott, ugyanolyan bűnös célokat szolgál, mint azok, akiket hivatalból üldöznie kell. A női vonalon Catherine Zeta-Jones-nak bebörtönzött drogbáró férje hátrahagyott birodalmát és gyermeke életét kell megmentenie.
Soderbergh mozija az angol Traffic című tévés minisorozat játékfilmes átirata. Tévés eredete erősen érződik rajta, sem az epizodikus szerkezet, sem a néhol előtüremkedő didaktika nem áll igazán jól a filmnek. A rendező mintha túlértékelte volna a forgatókönyv kínálta lehetőségeket és saját, amúgy figyelemreméltó képességeit. Filmje szikár realizmusra törekszik, de helyenként alig ad többet a magukat oknyomozónak hirdető magazinok mozgóképes riport-illusztrációinál.
Igyekszik távol tartani magát a szereplőktől, de módszere művinek hat, ahelyett, hogy megszólítaná, bevonná a nézőt, inkább elidegeníti a vásznon történtektől. Mindezek fényében enyhe kis szomorúsággal konstatálható, hogy egy színészileg kétségkívül erős, rendezői oldalról precízen átgondolt, de összességében meglehetősen vérszegény filmecske a tavalyi moziévad legzajosabb kritikai elismerését tudhatja magáénak.
