Boris Lojkine fiatal ételfutárról készített aktuális és érzelmes portréja egyszerre lesz megannyi hivatalos dokumentum nélkül a nagyvárosok utcáin pedálozó menekültmunkás személyes, mégis kollektíven megosztott története.
Nem kell Párizsig mennünk, hogy feltűnjön: az ételfutárok vagy akár gyorséttermek hálózatának munkaerejét már kisebb európai központokban is szinte kizárólagosan bevándorlók képzik. S amikor ez már Kelet-Európában is normalizálódott, kénytelenek vagyunk észrevenni, hogy bármilyen politikai reform ellenére a lehetőségek megteremtésében valamiért minden korban alulmaradunk. A koronavírussal járó lezárások, ha másra nem is, arra mindenképp jól jöttek Boris Lojkine számára, hogy felfigyeljen a várost életben tartó és működtető, őrülten tekerő ételfutárokra. Így első nagyjátékfilmjét (a 2014-es Hope, amelyben az Afrikából Európába készülő illegális migránsok útját követi végig) valamelyest folytatva, egyszersmind kiegészítve, a Souleymane történetében a párizsi utcákra megérkezők lehetőségeit kutatja. A törvénytelen guineai menekült (az amatőr Abou Sangare, aki ezzel kiérdemelte a cannes-i Un Certain Regard legjobb színészi alakításáért járó elismerését) története pedig amennyire hagyományos, annyira égetően is aktuális.
A Delphine Aguttal közösen írt forgatókönyv lényegében a klasszikus társadalmi drámák pofonegyszerű dramaturgiáját követi, a cselekményt egy szűk határidő tartja életben: Souleymane-nak két nap múlva interjúja lesz a migránsokat legitimáló francia intézménnyel, amire a siker érdekében egy ezzel foglalkozó bróker, Barry (Alpha Oumar Sow) készíti fel, az előadandó történetet alátámasztó dokumentumokhoz pedig nagyon gyorsan pénzt kell előteremtenie. A narratív egységet biztosító határidőn túl Souleymane minden perce a pontosság betartásán múlik. A rendelt ételek pontos kiszállításán, a metrók és éjszakai menekültszállásokig közlekedő utolsó buszok elérésén, akik egy percet sem hajlandóak várni, az applikáció folyamatos azonosító-képeinek elkészítésén – Souleymane ugyanis saját igazolványok nélkül kénytelen a heti bevételének legalább feléért mástól „bérelni” egy felhasználót. A tűpontosan kimért hétköznapokban pedig a legapróbb csúszás is képes felborítani a gondosan felépített rendszert, hogy elkezdődjön az idő elleni reménytelen hajsza. Souleymane az éttermek és lakások közötti ingázás alatt és az állandó létbizonytalanságban pedig folyamatosan a Barrytől kapott történet sorait gyakorolja, rettegve, hogy a legapróbb hibával is lebuktathatja magát az interjún.
Souleymane története bárkié lehetne, és végülis mindenki másé is: Barry ugyanazt a jól bevált „vallomást” tanítja minden hozzáérkező menekültnek. Az a néhány alkalom azonban, amikor Souleymane hazatelefonál önmagára vigyázni képtelen, valószínűleg mentálisan beteg édesanyjához, vagy éppen barátnőjéhez, aki egyedül maradva egy kényszerházasság előtt áll, igazán fölöslegesnek találhatjuk a vallomást dramatizáló hazugságokat – valószínűleg a valóság is lenne legalább annyira tragikus, mint a folyamatosan ismételgetett történet. És mégis azt érezzük, hogy a saját történet felszámolása marad az egyetlen lehetőség a továbblépéshez, vagy egy esetleges beilleszkedéshez. Úgy az állami szervezetek szempontjából (akik kíméletlen szigorral bírálják el, hogy kinek ítéljék oda a hivatalos dokumentumokat), úgy a társadalmi sztereotípiák felől (amik hajlamosak az egyedit elfelejtő általánossággal kezelni a menekültkérdést), de ugyanígy Souleymane számára is, akinek a visszafordulás vagy a hazatérés ezen a ponton már lehetetlen. Ebben az önfelszámolásban pedig visszatérő kérdés marad, hogy érhet-e bármit az autenticitásunkhoz való hűség.
Boris Lojkine-nek sikerül nem egy nyugati nézőpontot érvényesíteni a feldolgozott téma ábrázolásakor, szereplőjét empatikussá teszi, de nem szolgáltatja ki a tekintetnek. Ennek a világnak megvannak a maga örömei és biztató pillanatai is: a szorgalmas és megbízható Souleymane-t mindenki ismeri a kifőzdék előtt várakozó futárok közül, barátai a menekültszállásról támogatják és szurkolnak neki. Amikor pedig az egyik kínai kifőzde pincérlánya cukorkát kínál a hidegben várakozóknak, azt érezzük, hogy van még emberség itt – vagy legalábbis nem kellene elképzelhetetlen legyen. A film látványos csúcspontján az elmúlt negyvennyolc óra minden rohanása és súrlódása egyetlen megszakítatlan monológban csapódik ki. Souleymane és a bevándorlási központ alkalmazottjának jelenetében a ketyegő órák egy pillanatra elnémulnak, és felszínre tör az elnyomni kívánt konfliktus a lelkiismeret és a célravezető hazugság között.
A Souleymane története üdítően egyszerű és végtelenül szimpatikus film. Legszívesebben odamennénk és megölelnénk elveszett és magárahagyott főhősét. Ha valamiért pedig bűntudatunk lehet, az annak a felismerése, hogy sok esetben egy minimális figyelem is segíthet a helyzeten. Persze lehet, hogy az azzal való nyugtatgatás, hogy majd minden rendben lesz, ugyanannyira hazugság, mint Souleymane történetei. Azt azonban sosem tudjuk meg, hogy egy esetleges pozitív elbírálás esetén Souleymane-nak lesznek-e valódi lehetőségei.
