Leni Riefenstahl visszatért a világ legrégebbi filmfesztiváljára: a Riefenstahl című portréfilmet különdíjjal jutalmazták tavaly Velencében. Kevesen emlékeznek már, hogy pontosan 90 évvel ezelőtt, egy teljesen más korban, ugyanitt a legjobb külföldi filmnek járó díjat, a Mussolini-kupát a német rendezőnő Az akarat diadala (Triumph des Willens) című, közel két órás alkotása nyerte el. Hitler kedvenc propagandafilmese kétségtelenül bevonult a filmtörténetbe, Leni Riefenstahl alakját pedig évtizedekig egy csomó kérdés vette körül. A legfontosabb közülük: valóban naiv és ártatlan kiszolgálója volt-e egy bűnös politikai rendszernek?
Andres Veiel rendezőnek nincs könnyű dolga, amikor erre a kérdésre válaszolni próbál – és mégis, hiszen igazi kincsesbánya van a kezében: feldolgozhatja a 2003-ban, 101 éves korában elhunyt Leni Riefenstahlnak a berlini Porosz Kulturális Örökség Alaptívány által őrzött hagyatékát. Riefenstahl márpedig igen gazdag és rendszerezett anyagot hagyott a világra: a könyvként kiadott önéletrajzán és a propagandafilm műfajának valaha készült legprofibb darabjain kívül gazdag személyes anyagot, fényképek és mozgóképek sokaságát, ráadásként pedig hangkazettákat – ugyanis a telefonbeszélgetéseit is rögzítette. Ha egy késői utód ebből a hagyatékból, szükség esetén „a sorok között olvasva” nem képes kihámozni, hogy ki volt valójában Leni Riefenstahl, akit a bíróság felmentett a nácik közös bűnei alól, s aki évtizedeken át megpróbálta tisztára mosni szerinte ok nélkül bemocskolt nevét, akkor ki és miből? [Spoiler alert: kihámozta, a bíróság pedig tévedett.]
A Riefenstahl kristálytiszta dokumentumfilm, engedi a fényképeket, videofelvételeket, eredeti hanganyagokat, írásos dokumentumokat „szóhoz jutni”. Nagy erénye, hogy minimális narrációt használ, s az is csak a legszükségesebb összekötő- vagy háttérinformációt közli az önmagukért beszélő archív anyagokból lassacskán összeálló mozaikhoz: Leni Riefenstahl, a művész és az ember portréjához. Kissé csapongó szerkezetű, non-lináris vonalvezetésű alkotás ez, mintha mindegyre vissza-visszatérnénk a valóság fonalához: érezzük, hogy Leni megszólalásai egytől egyig számítóak és hamisak, kínosan próbálják felépíteni egy ábrándos és tiszta művészlélek képét, miközben egy-egy elejtett félmondata, felháborodott üvöltözése, vagy akár elegáns póznak szánt gesztusa leleplezi.
Riefenstahl gyermekkoráról nagyon keveset tudunk meg, talán mert annyira nem is fontos, talán éppen e miatt az alkotói döntés miatt, hogy archív felvételekből építkezve meséli el Leni Riefenstahl történetét: az 1902-ben született nő gyermekkoráról valószínűleg semmilyen képi vagy hangzó anyagot nem lehet fellelni. A portréfilm a hajdani wannabe filmsztár-színésznő, kora technikai vívmányait jó érzékkel és az elsők közt felhasználó rendező-producer propagandafilmes múltjára, illetve életének a második világháború utáni éveire összpontosít: alanya ekkor tévéműsorokban vett részt (borsos gázsiért cserébe), kiadta évekig csinosított emlékiratait, Afrikában „keresett menedéket”, valójában jó pénzért fényképezett, kiállításokon tündökölt. Ez az ember, a sokszor kedves szavai ellenére sem bír valahogy szimpatikus lenni, egy pillanatig sem: okos, öntelt, gőgös, törtető és számító, erőteljes sztárallűrökkel, aki tetteivel bizonyítja a legjobban, mennyire magáénak érzi a náci ideológiát. Miközben minden erejével tagadja, hogy köze lett volna a holokauszthoz vagy a tömeggyilkosságok felelőseihez, és állítja, hogy alkotóként csupán a korszellem ragadta magával – pontosan látjuk, hogy kik voltak a barátai, megtudjuk, honnan diszponált több tucatnyi cigány gyereket statisztálni a filmjéhez, és végül elképedve ébredhetünk rá a film végi szudáni képsorok és a zárómondat gyomorforgató jelentőségére. Veiel alkotómunkája felér egy nyomozással: csendben felfedez, meghallgat, értelmez, és engedi, hogy nyomozásának tárgya, a következetes manipulátor is hibázzon, saját magát leplezze le előttünk, nézők előtt.
Veiel ugyanakkor néha elvész a hagyaték gazdagsága közepette, mintha képtelen lenne szelektálni: fel-felvillant szálakat, amiket aztán nem bont ki, otthagy jelzésszerűen, mint egy jegyzet fél mondatát, amit érdemes lenne még kibontani. Mégis az elmúlt év egyik legfontosabb dokumentumfilmjét készítette el. Ahogy Leni Riefenstahl filmjeit látni kell – mert látni és érteni kell, hogyan működik egy briliáns propagandafilm, hogy a saját korunk propagandafilmjeit felismerhessük, hiszen a műfaj eszköztára mit sem változott az elmúlt száz év alatt –, és látni kell ezt a portréfilmet is, hátha általa jobban megértjük a múltat és talán jelenünk nagy manipulátorait is könnyebb lesz felismernünk. Ha nem sikerülne, reméljük, hogy legalább a hagyatékuk lebuktatja egyszer őket is.
