Carlos Boyero fajtájának egyik utolsó egyede. Vérbeli filmkritikus. Régivágású, markáns hangú, könyörtelen, egyben csupa szív. Az El crítico című dokumentumfilm központi figurája megtapasztalta a kritika presztízsének metamorfózisát, amit a filmben megszólalóknak köszönhetően a közönség is retrospektíven érzékelhet.
Rocksztár, mondják a dokumentumfilm megszólalói, barátok, kollégák, újságírók. Van, aki konkrétan Mick Jaggerhöz hasonlítja Carlos Boyerót. A párhuzam érthető: nemcsak személyről, hanem jelenségről beszélünk. Nyers, szókimondó, karizmatikus, a drogot és az alkoholt korántsem megvető, hedonista fiatalkort maga mögött tudó alakkal állunk szemben, aki rövid, lényegretörő mondataival és fájó, de tiszta őszinteségével került rivaldafénybe és vált egyszerre legszeretettebb és leggyűlöltebb, félt és tisztelt személlyé.
Mégis azt mondanám, hogy Boyero nem olyan, mint egy rocksztár. Inkább olyan, mint a rockzene: egyedi, határozott, erőt sugároz, megingathatatlan, de nem való mindenkinek. Nem tud semleges reakciókat kiváltani – vagy szeretik őt, vagy utálják, köztes állapot nem igazán létezik. Akik élték fénykorát, meggyőződve állítják, hogy az új generáció nem érti, nem szereti, nem ismeri és nem is tudja igazán értékelni mindazt, amit ő jelent. Spanyolország filmkritikusai számára viszont Boyero egy mérföldkő, sőt: origó.
A TIFF-es vetítés előtt a film egyik rendezője, Javier Morales Perez kijelentette, hogy az alkotásuk nagyon helyi (spanyol) illetőségű, ám az üzenete univerzális. Ez elvileg nem más, mint a műkritika válsága a digitalizált világban, ahol egy Twitter-bejegyzés átfutása is elegendő a fogyasztóknak, hogy személyes értelmezését és értékelését kiegészítse. Az internet érájában a professzionális és laikus, karakteres és silány vélemények tömbösítve omlanak a médiafogyasztók nyakába, sok esetben anélkül, hogy bármilyen privát szűrőrendszeren átesnének. Gyakorlatban ez a szál elenyészik a központi alak dicsőítése mellett. Igaz, megszólal néhány kortárs filmkritikus, akik munkájuk nehézségét ecsetelik egy-két mondatban, de fókuszban Boyero marad. Carlos Boyero és egy letűnőben lévő kor emléke.
A dokumentumfilm ugyanis nemcsak aktiválja a nosztalgiafaktort, hanem teljes súlyával rátelepszik. Az említett univerzális üzenet így inkább melankóliaként testesül meg. Az El crítico csendes belenyugvással nyugtázza azt az időszakot, amikor a nyomtatott sajtó, a kritikusi véleményformálás tényleges hatással bírt a közönségre. Boyero és az illetékesek megszólalásait rockzenére komponált régi képek és felvételek tarkítják, amelyek a nagybetűs és egyedülálló kritikus – nem csak szakmai – múltjába engednek betekintést nyerni. Fekete-fehér fotók, filmfesztiválos felvételek, interjúrészletek, elragadtatott vélemények egészítik ki Boyero történetét gyermekkorától a jelenig.
Az elhangzottakból megtudhatjuk, hogy spanyol büszkesége negyven éve tényező a kulturális újságírás szcénáján, de filmszerelme szinte egész életében elkísérte. Ami a szívén, az a száján, a politikai korrektség ritkán kenyere, és annak ellenére, hogy nem tervezett fényes karriert kritikusként (sőt, egy időben semmilyen szakmai cél sem lebegett előtte), olyan autentikus és önazonos géniusszá vált, aki nem restelli pocskondiázni azt, ami nem tetszik neki. Nem híve a „mi kutyánk kölyke” megközelítésnek, ezért is vált botrányhőssé Pedro Almodóvar lehordása miatt.
A dokumentumfilm nézője Carlos Boyero személyén túl annak szakmai tündöklésével is szembesül, hiszen egyes archív interjúkban őt idézik a kérdezők, ezen kívül cikkeit is lencsevégre kapta az operatőr. Igaz, ezek mind spanyolul jelennek meg a vásznon, viszont a narráció sokszor kiegészíti azt, amit az idegen nyelv elfedne.
Az európai filmfesztiválok őszülő veteránja őszintén vállalja kétesnek mondható múltját, leszögezve, hogy különböző függőségei a pillanatok hevében örömöt okoztak, de belátja, hogy fenntarthatatlan életformájával tanácsosabb volt szakítani. Az őt régről ismerő személyek nyilatkoznak arról, hogy Boyero paradox egyéniség. Kíméletlen, keményszívű kritikus, ugyanakkor igaz barát. Amolyan emberszerető magányos farkas, akinek csak barátai maradtak, családja már nincs.
Bár a filmkritikusok világának kellemetlen változásairól, az online szféra okozta kedvezőtlen módosulásairól kevesebbet szól, mint a címszereplőről, az El crítico elégikus múltidézésre invitálja nézőit abba a nem túl távoli korba, amikor az írott szó szentségének kinyilvánítása istentelen életvitelű szakértő szájából, tollából mérvadó, félelemmel és csodálattal kísért, tekintélyes feladatnak számított. A dokumentumfilm tanulsága alapján Carlos Boyero egy utolsó, máig aktív filmkritikus a klasszikusok között, aki bár nem olyan ismert a jelenben, mint aranykorában, de könnyen felismerhető cigarettafüstbe rejtőző, burkolatlan véleményformálásáról.
Vetítik a TIFF-en: június 13., kedd, 14:30, Művész mozi (Criticul).
