Az idei Kolozsvári Magyar Napokon többek között levetítettek egy Király László munkásságát górcső alá vevő életrajzi dokumentumfilmet. Az erdélyi költő világát bemutató filmről, múltbeli és jelenlegi munkáiról beszélgettünk Gulyás Gyula Balázs Béla-díjas érdemes művésszel.
Nem először rajzolsz portrét művészekről, tudósokról. Gondolok itt hirtelenjében az író Mészöly Miklóst, a filozófus Vajda Mihályt vagy az antropológus Kunt Ernőt bemutató filmjeidre. Mik azok a közös kapcsolódási pontok, amik miatt ezek az életutak kerültek az érdeklődésed homlokterébe, azon kívül persze, hogy többek között művészettörténet–magyar szakon végeztél az ELTE-n?
Azzal kezdeném, hogy nekem egyáltalán nincs semmiféle vátesztudatom. Egyszerűen arról van szó, hogy kurrens érdeklődésem alakulásában leginkább a meghatározó személyiségek munkássága és sorstörténete dominálhatott, ezek érdekeltek. De a fent említetteken kívül még fontosnak tartanám ide sorolhatni a fele részben megfigyelő típusú Balladák filmje – Kallós Zoltán nyomában c. tetralógiát, melyet még öccsémmel együtt készítettem, és a rövidesen standardizálható, Jakó Zsigmondról készülő mozit is. Ha azonban a Király-film a kiindulási pontunk, és ennek kapcsán szűkebben véve Kolozsvárra koncentrálok, akkor meg kell említenem, hogy le van forgatva Nagy Olgával is egy mélyre menő portré, és lassan befejeződni látszik Nussbaum László áttekintő életrajza is – majd a későbbiekben a kirívóan egyedi sorsú Varró János történetének befejező fázisa vár még rám az elkövetkező években, ha a ninivei hatalmak is akarják, hogy éljek és ne haljak meg.
Ám folytatván a válaszadást, a téma- és alanyválasztás kapcsán nem igazán az egyetemi végzettségem dominált, hanem sokkal inkább az egyetem utáni, majd' egy évtizedes munkálkodás a magyarországi műemlékvédelemnél. Annak kapcsán ugyanis az országot járva olyan emberekkel találkozhattam, akik jellemükben és egyben történeteikben megmutatkozva messze meghaladták az addig tapasztaltakat vagy akár addigi olvasmányélményeimet. Azt hiszem, ez a sorsfordító szerencse, nem kevés és szívós munkával párosulva, segített hozzá ahhoz, hogy olyan portrék jöhessenek létre, melyek épp ilyen egyéni sorsú és kiemelkedő tehetségű képzőművészekkel készültek. Ide tartozik a Berczeller Rezsőről vagy a Gyarmathy Tihamérról készült film, de ott van például a Havis László-, a Morvai Edit- és a Jószay Zsolt-mozi is.
De hogy a portrék kapcsán ne csak a képzőművészet háza tájáról idézzek meg szereplőket, ide tartozik természetesen Medve Alfonz örökvidám karaktere a Ne sápadj!-ból, vagy akár Tollas Tibor és Halász Endre is. Ide sorolhatóak nyugodtan az Isonzó-filmünk veteránjai, mint ahogy a hortobágyi kitelepítettek vagy a domaházi és a penészleki szociográfiák hősei is. Elképesztő, hogy milyen hányattatásokon mentek keresztül, és mégis hogyan őrizték meg emberségüket ezen történetek szereplői. Valójában rájuk illik az, hogy „Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak”.
Hogyan illeszthető bele ebbe a vonulatba a most teljes hosszában bemutatott legújabb alkotásod, a Király László vallomásai alcímet viselő Szeretem ezt a kicsi lyukat?
Hasonló természetességgel – nem rendelt mozi, én választottam, több mint két évtizedes ismeretségünk fedezeteként. Hiszen ő volt az első úgynevezett nagyjátékfilmemnek, az ugyancsak ezen a tájon, Erdélyben forgatott Fény hull arcodra című közös munkánknak az ihletője, ha úgy tetszik, genezisének authora. Már akkor megismerkedhettem családjával, Sóváradon élő édesanyjával, öccsével, de mindenekelőtt poétikai és prózai munkásságának tiszta lelkületével, jellemével – „melyet irigy idő meg nem ronthat”. Megtapasztaltam azt is, hogy az ’anyának’ nevezett országban még az irodalmárok és a bölcsészek is alig ismerik a munkásságát. Egyszerűen azért, mert más kánonok terjedtek el. Ezért is szerettem volna valamit tenni efféleképpen a kibillent idő ellenében.
Melyek azok a módszertani sajátosságok, amelyekre kollégáiddal együtt mindig igyekeztek figyelemmel lenni?
Zanzásítva talán, ha a Király-filmre is gondolok (Szeretem ezt a kicsi lyukat) a cél a portréfilmek didaktikus szabvány-ösztönösségének meghaladása. Én nem az előre általunk elképzelt, netán instruált szituációkból, vallomásokból építkezem, és főleg nem a kronologikus primitívséggel állok hozzá a témához. A metódus inkább a téma megismerési folyamatának regényes követése, egyre mélyebbre ható körkörös ismétlésekkel, más és más asszociációs mezők emlékeinek felidézésével. Persze ez sokkal több forgatást igényel. A Király-film esetében például négy alkalommal több napig forgattunk különböző helyszíneken, Sóváradtól Kolozsvárig. Ezzel a módszerrel, meg kell mondanom, nehezebb maga a vágás is. Hiszen így a végeredmény a kivitelezés során egészen speciális kiválasztással, többszörös újrastrukturálással érhető csak el. Nyilvánvalóan nem ez a profi hozam módija, ám így árnyaltabb, elevenebb és talán a teljességet is megidéző összkép alakulhat ki. Persze egészen más a többszereplős opuszok metodikája és pláne a fikciós filmeké, de mit mondhatnék, „akinek ennyi jó kevés...”
Bár Budapesten születtél, munkásságod erősen kötődik Erdélyhez, már egészen a 60-as évek végétől, a Széki lassú felvételeitől kezdve a marosvásárhelyi eseményeket feldolgozó Szembesítésen keresztül egészen a mostani munkáidig. Hogy alakult ez így?
Talán az a szellem szabadult ki, ami fogalmilag nem tette lehetővé annak a megélését, hogy mi minden található itt. Hogy a látványon túl kik és hogyan őriztek, működtettek itt mindent sokszor őrlődve vagy éppen örülve, minden teatralitást nélkülöző természetességgel, őszintén élve az életet. Talán ez a felismerési örvény ragadott el, és ezt igyekeztem néhány szegmensében alaposabban feltárni. Úgy látom ugyanis, hogy Magyarországon még mindig semmit sem tudnak összetettségében, értékeiben az itt élők emberi mivoltáról, az itteni lehetőségekről és lehetetlenségekről. Nem kötöttek ide olyan szálak, mint mondjuk például a Felvidékhez. A kezdetekben mindig meg-megújuló kíváncsisággal hajtottunk a minimum kétszer-háromszor távolabbi tájakra az ismerősökhöz s előbb-utóbb nem kevés baráthoz. Szenvedélyes távolsági utazó vagyok, és úgy érzem, hogy errefelé többször is megtalálhattam maradandóan az életem értelmét.
Tudomásom szerint hamarosan elkészül egy újabb kolozsvári portré, amely az egyik utolsó holokauszttúlélő, Nussbaum László elbeszélésein keresztül mutatja be a vészkorszakot, és ezen belül a legendás kolozsvári zsidó líceum működését. Hol tartanak ezek a munkálatok?
Vannak vágyaim, amiket jobb híján „magad, uram...” alapon egymagam fedezek, szponzor, alapítvány vagy adakozó kedvű nagynéni híján. Jelenleg több mint tizennégy ilyen elkezdett mozi között hánykódom. Épp két éve, szintén a Kolozsvári Magyar Napokon szerepelt Nussbaum úr, és meghatott szó szerinti mássága annak kapcsán, ahogy emlékezett a holokausztra – azaz meghaladta az ismert tipikus leírásokat. Sikerült szót váltanunk, és azóta évente egy-két alkalommal pár napig felkeressük, hogy a fentebb vázolt szisztéma szerint behatólag több alkalommal más-más helyzetben követhessük megidézett reflektált emlékeit. Meghatóan intenzív és intuitív találkozásokban volt részünk. Most is folytatom, és remélem, a nem oly távoli jövőben be tudjuk fejezni a vele való közös munkát.
Más tájakra evezve: tavaly fejezted be a szibériai forgatásokat, és ha jól tudom, a vágási szakasz vége felé jártok ezzel, tehát a következő premier a hantik földjére fogja elkalauzolni a nézőket. Mi vitt arra, hogy egy ilyen expedícióba hetvenéves kor fölött belevágj, dacolva az időnként mínusz 30 Celsius-fokos faggyal, a nyelvi nehézségekkel és még a látszólagosnak sem mondható komfort teljes hiányával? Mi volt az a sztori, amely erre a nem hétköznapi expedícióra rávett?
Elsődlegesen talán a stúdiumaim között akkor még kötelező nyelvészeti kurzussal van összefüggésben a dolog, egész pontosan azzal, hogy valahogy egy udmurt szemináriumra sodródtam. Másodsorban pedig azzal, hogy a Corvinus Egyetem szociológia tanszékén tanító Letenyei László ajánlására megláttam álmaim, még ha kései, de nem soha meg nem valósuló lehetőségét. Ő volt az, aki ismerte filmünk házaspárját, hazánkbeli kutatónkat és hanti származású férjét, ő az, aki annak idején részt vett Szibériában az esküvőjükön és rögzítette, és ő az, aki kislányuknak már több mint tíz éve elvállalta a keresztapaságát. Ennek a szoros kötődésnek volt tehát köszönhető a kiindulási sztori. Most már több mint száz nap vágás után vagyunk, és pár napra vagyunk a munkakópia vetítésétől, így feszülten állítom, hogy alig látok ki az erdőből.
A talán romantikusnak képzelt utazás kapcsán nem is a körülmények voltak a legnehezebben elviselhetők, hanem sokkal inkább a bennünket körülvevő bizalmatlan légkör. A nap mint nap hárító, tagadó és gyanakvásukat nem leplező, elzárkózó személyek. A hantik a tizenhat fős kis falujukban és a „városban” hatványozottabban empatikusabbak voltak, holott nyelvrokonságilag közvetlenebb létük kb. olyan, mint az oroszoknak a spanyol – legalábbis a tudósok szíves közlése alapján. Ám utunk más állomásain ezt a minden alapot nélkülöző zsigeri eltaszítást nagyon nehezen viseltük, és megkeserítette az egész ottlétünket. Hazudnék, ha ezt nem akarnám érzékeltetni.
Milyenek voltak a technikai feltételek? Működtek a felvevőgépek a zord időjárási körülmények ellenére? S mégis hogyan tudtatok szót érteni az ottaniakkal, hiszen, ha jól tudom, még ha tolmács is segíti a munkátokat, a hanti nyelvjárások annyira eltérőek, hogy előfordul, két törzs egyáltalán nem érti meg egymást.
Azért nem úgy kell elképzelni, hogy még mindig különböző nyelvű törzsek harcolnak egymással, de valóban, az igazság az, hogy az orosz lett a közvetítő nyelv a körülbelül huszonnégyezer hanti között. Ez azért is felemás, mert nemrég még kizárólagosan kötelező volt a nagytestvér nyelve az iskolában, a munkahelyeken vagy a katonaságnál, és ez a kezdetekben rezisztenciát váltott ki – ám napjainkra az orosz lett a domináns. Mi is tapasztaltuk, hogy nagyapa az unokájával oroszul értekezik. A fentebb vázoltak alapján a tolmács is felemás volt, sürgetésre tömören vázolta olykor az elhangzottakat, de sokszor dolgoztunk néküle, bízva abban, hogy az ott elhangzottakat itthon szinkronizálhatjuk. Ez lett végül a vesztünk is, mert ezt a nyelvjárást főhősünkön kívül csak egy magyar asszony ismeri, és ez a tolmács Münchenben lakik. Márpedig a külön forgatott részeket is érteni akartuk, ráadásul nem összefoglalva, hanem szó szerint. És ez mérhetetlen várakozással, sürgetéssel, ismétléssel és ingerültséggel járt. Példának okáért már ott jártunk, hogy a megrendelők meg akarták határozni, hogy mely jelenetek „feleslegesek”, anékül, hogy tudomásuk lett volna azoknak a változatos humoros, drámai stb. tartalmáról. Sokat jártunk egy helyben, és még csak eztán készül a rendezői változat, amennyiben engedélyezik és támogatják. Bízva bízok. A terjedelmesebb, de magvasabb szerzői példány bemutatója így, remélem, nem csak a közönségmentes közszolgálat ajánlatában lesz lábjegyzetelve, hanem eljuthat néhány moziba, filmklubba, művházba is a fesztiválok mellett. S persze Szibériába is. Mégiscsak ez az első hanti gyermekem.
