Klaudia Reynicke harmadik nagyjátékfilmjében egy család a végleges szétszakadáson keresztül egyesül újra, hogy a nosztalgia és valóság között vitorlázva állítsa: minden erős nő mögött ott áll egy diszfunkcionális apa.
A 2024-es Sundance Filmfesztiválon bemutatott, majd a Berlinale Generation szekciójának zsűrinagydíjával kitűntetett Királynők a kilencvenes évek Perujában játszódik, amikor a gazdasági összeomlás mellett a Fényes Ösvény nevű maoista gerillamozgalom továbbra is véres konfliktusokat vív a kormánnyal. A cselekmény konfliktusát megalapozó történelmi események azonban csak háttérként szolgálnak, utalások szintjén érzékeljük, az érdeklődés középpontjába sokkal inkább a létbizonytalanságból Amerikába emigrálni készülő anya és lányai drámája kerül. Míg a felnőttek számára a politikai káosz veszélyei egyértelműek, a tinédzser Lucia (Abril Gjurinovic) és kishúga, Aurora (Luana Vega) kevésbé értik az otthonuk elhagyásának okait. „Bár jönne egy földrengés, hogy ne legyen unalmas ez a nyár” – kívánja Lucia a nagymamájukkal való ebédnél. A fülledt melegben valahol mégis megtörténik ez a földrengés: egyrészt a szobájuktól nem is oly távol, Lima utcáin, másrészt bennük, a családban, a változással való szembenézés által. A lányok tiltakozása egyszerre eredménye a szeretteik és otthonuk elvesztéséből fakadó fájdalom és a bizonytalanságtól való félelem érzelmi összetettségének, amit csak méginkább bonyolít rég nem látott apjuk feltűnése.
Már a filmet nyitó családi jelenetből azonnal megértjük a szereplők viszonyait és helyzetét: egy születésnap apropóján találkozunk a családtagokkal, akik alig ismerik egymást. A lányok nem szeretnék megölelni apjukat, Carlost (Gonzalo Molina), aki láthatóan már nem velük él, és valószínűleg jó hosszú ideje nem is találkozott gyermekeivel. A történet végig annak a feszültségéből táplálkozik, hogy egymástól elidegenedett szereplőit konvencionálisan meghitt családi vagy intim helyzetekbe kényszeríti, ugyanakkor a közösségi egyesülést mindig beárnyékolja az egyre közeledő távozás is. A kezdőjelenetre rímelő egyik utolsó jelenetben a család éppen a búcsú kedvéért szervezett partin találkozik újra. Az együttlevés és a már tapintható elválás ambivalenciája lüktet végig a filmen.
A kint tomboló történelmi zűrzavar eltérő megéléseire való figyelem érezhetően a perui-svájci rendezőnő személyes kapcsolódásából is fakad, aki legkisebb szereplőjéhez hasonlóan tízéves korában hagyta el az országot. A film így végülis eleve emlékekből építi fel a maga valóságát, a kezdetektől áthatja egy személyes nosztalgia. Az emlékezés és az élmények pedig Carlos számává is fontossá válnak, aki lányai elvesztésének közelsége miatt kétségbeesett kísérletet tesz a megmaradt idő kitágítására: egyrészt konkrétan késlelteti a kiutazáshoz szükséges dokumentumok aláírásának pillanatát, másrészt az anyagi értékek előteremtésének képtelenségétől eredeti módon próbál közös élményeket szerezni családtagjainak, míg azok lassan meg kell tapasztalják a valóságot. A felnövéstörténetek alapvető drámája, a gyermeki illúzió szertefoszlása viszont éppen Carlos számára válik fontos leckévé, aki könnyed hazugságaival és hihetetlen történeteivel csak saját helyzetét könnyíti meg, amikor környezete éppen az őszinteséget igényelné tőle. Ennek következménye, hogy míg ő próbálja meg leginkább késleltetni Lucia és Aurora beavatását, éppen ő lesz az, aki miatt lelepleződik a felnőtt-valóság.
A tudatos és pontos dramaturgiai építkezés ellenére a fő cselekményszál válik a legkonvencionálisabbá. Sokkal sűrítettebbek a történet haladását néha megakasztó mozdulatlan passzusok, amiből megannyi érzékeny finomság derül ki: a lányok nővéri viszonyáról (az „igazi királynőkről” – amely jelzővel apjuk illeti őket), a mindennapi boldogulásról az élhetetlen társadalmi környezetben, de akár még szellemekről is – a nemrég elhunyt nagynénit ugyanis többen látni vélik éjszakánként. A filmet végig uralja ez a kísérteties hangulat: az elveszthető dolgok fájdalma, a már elvesztett kapcsolatok nyoma, s hogy nemsokára mindez emlék lesz. S talán mindez éppen attól hatásos, hogy nincs jobban kifejtve a kelleténél.
A Reinas emlékezetes atmoszférája leginkább ebből az ellentmondásból születik. Míg bent a jelen az emlékek megfoghatatlan foszlányává lesz, kint az eleven és brutális valóság történik éppen. Története bár egyszerű és ismerős lehet, apró részletei miatt képes eredetien és személyesen hatni.
