Matthias Glasner kíméletlen őszinteséggel mesél szétesett családjáról.

A rendező filmjét élő és halott családtagjainak ajánlja („Für meine Familie, die Lebenden und die Toten”): a Haldoklás, de komédia annyira személyes, hogy nem lehet megkerülni keletkezésének körülményeit. Glasner szülei elvesztésének fájdalmát és első gyerekének születését akarta kiírni magából, mert ahogy több interjúban is fogalmazott, túl sok történet és kép kavargott benne ebben az időszakban, ez az embert próbáló periódus pedig nemcsak a szűkebb családjával kapcsolatban ösztönözte kényelmetlen és sokszor kegyetlen szembenézésre, hanem filmkészítési gyakorlatát is újragondoltatta vele. Ebből a csapongó, felkavaró kép- és emlékáradatból született két hónap alatt a több mint kétszáz oldalas forgatókönyv, amelyben nyers és néhol szinte kellemetlen őszinteséggel beszél a családjáról. Glasner a történetet három nézőpontból mutatja be: a szülők és gyerekeik perspektívájából mesél ugyanarról az időszakról. A történetvezetés nem teljesen lineáris, ugyanakkor mindegyik fejezet hozzáad valamit az előzőhöz. 

A személyesség és a történetek töredezettsége miatt ezúttal nem egy eladható narratívában, „produktumban” gondolkozott, hanem inkább a bevett dramaturgiai sémák ellenében írta meg a forgatókönyvét, egy elmondása szerinti „anti-McKee”-filmet hozva létre. Olyannyira személyes a Haldoklás, de komédia, hogy például az apát alakító Hans-Uwe Bauer a többi színésztől eltérően a plakáton sem filmbeli karaktere nevével, hanem a „rendező apjaként” („als mein Vater”) van feltüntetve. Glasner semmit sem szépít, nincs is oka nosztalgiára, három órában és hat fejezetben teregeti ki a családi szennyest úgy, hogy néhol behúzott nyakkal ismerünk saját magunkra és családunkra. A prológusban egy telefonos felvételen a rendező kislányát láthatjuk, ahogy koraéretten, túlzott komolysággal összegzi az elkövetkező három óra történéseit: „Hallgatnod kell a természetedre! Hallgass a szívedre!” – mondja a kislány sürgetően, ami minimum ironikus az ezután következők fényében.

Az első fejezetben az idős, egyre kiszolgáltatottabb szülők nézőpontját ismerhetjük meg. Rögtön az első jelenetben a rákbeteg anya a saját fekáliájában ülve próbálja a szomszédokhoz meztelenül átcsászkáló, demenciában szenvedő férjét rendre utasítani. A gyerekeik nem válaszolnak a hívásukra, hangüzenetekben próbál az anya üzenni nekik. Az apa demenciája annyira előrehaladott állapotban van, hogy állandó gondozásra szorul, amit a felesége, Lissy (Corinna Harfouch) egyedül már nem tud ellátni. Tragikomikus az egészségügyi biztosítótól kirendelt személlyel való beszélgetés is, aki a beteggondozási segély összegét egészen sajátos szempontrendszer alapján számítja ki a jelenlétükben. Gerd végül – felesége megkönnyebbülésére – idősotthonba kerül, de leépülése csak felgyorsul és gyerekei rövid látogatásait leszámítva már senkivel nem tud kapcsolatot teremteni. Magánya és kiszolgáltatottsága halálakor válik igazán szívszorítóvá: senki nincs Gerd mellett, csak a nézők lesznek az esemény tanúi. Ezek után nyilván az sem meglepő, hogy a gyerekei, Tom és Ellen a temetésére sem érnek el. (A forgatás ugyanabban az öregotthonban és kórházban zajlott, ahol a rendező szülei meghaltak.)

A második fejezetben a rendező alteregójaként is értelmezhető, látszólag sikeres karmestert, Tomot (Lars Eidinger) ismerhetjük meg, aki egy zenekari próba szünetében volt barátnőjének szülését kíséri végig. A gyerek nem az övé, de Liv (Anna Bederke) őt kéri meg, hogy legyen a gyerek pótapja. Tom vállalja is a pótapaságot, lelkiismeretesen ki is veszi részét a gyereknevelésben, a vér szerinti apával felváltva, szigorú beosztásban gondozzák a kislányt. Kisebb-nagyobb buktatóival és minden nehézségével együtt ez a mozaikcsalád egy ideig működőképesnek tűnik, mindeközben Tom asszisztensnőjével, Ronjával (Saskia Rosendahl) tart fenn egy kényelmes, de nem túl szenvedélyes viszonyt.

A harmadik fejezetben Tom lázadó húgának, Ellennek (Lilith Stangenberg) kicsit sem unalmas életébe kapunk betekintést. Ellen alkoholbeteg és két filmszakadás között fogászati asszisztensként dolgozik egy homeopátiás rendelőben. A fájdalomcsillapító nélküli kezeléseket a páciensek feje fölött elhangzó, nős főnökével való flörtölései teszik kétszeresen kínossá. A funkcionalitás rendjén magát kívül helyező Ellen a pillanatnak él, számára a pénz, karrier, siker és család hívószavak gyakorlatilag semmit sem jelentenek. Míg Tom közege a „magaskultúra”, Ellen inkább lepukkant bárokban érzi otthon magát és konkrétan fuldoklik a reprezentatív kulturális terektől: testvére bemutatóján egy múlni nem akaró köhögésrohammal szabotálja akaratlanul is a koncertet. Ez itt nemcsak egyszerű geg, hanem a jelenet Ellen karakterének lényegét ragadja meg.

Az Ellenről szóló fejezet után a zenekari próbákhoz kanyarodunk vissza. Itt tűnik fel Bernard (Robert Gwisdek), Tom barátja, aki nagyszerűen hozza a mániákus és depressziós művészfigurát, de a meg nem értett zseni karaktere helyenként kissé túlzottnak hat. Haldoklás című zenekari művének próbáin perfekcionizmusa és saját kételyei miatt többször is összetűzésbe kerül a karmesterrel és a zenekar tagjaival. A zenekari próba keretében elhangzó értekezése az érzelem és a valóság, a giccs, a közérthetőség és a művészet, igazmondás közötti határvonalról egyszerre narratív és metaszintű, hiszen minden alkotó tevékenységre vonatkoztatható. Bernard „vékony határvonala” az élet és halál közötti határra is utal, hiszen állandó öngyilkossági gondolatokkal küzd, barátját a meghiúsult bemutató után lehetetlen kéréssel keresi meg.

Glasner a szülők és a gyerekek nézőpontjából is bemutatott történet során egy kicsit mindegyik karakterbe beleírta magát. A nézőpontváltások természetesen átértékelik a helyzeteket, és ebből a sokféle hangból ha nem is harmónia, de egy nagyon szép ívvel felépített darab áll össze, mint a Tom által vezényelt kortárs zenei műben. A rendező kis stábbal, minimális technikai felszereléssel dolgozott, hangsúlyosan teret adva az improvizációnak: a forgatási szünetekben elhangzó személyes történeteket is beleszőtték a dialógusokba. A történet így egyszerre nagyon személyes és univerzális, a párbeszédek természetessége és a remek színészi alakítások miatt a film egyes jelenetei és Lorenz Dangel zenéje biztosan sokáig velünk maradnak. A Sterben kiváló arányérzékkel egyensúlyoz dráma és komédia között, család- és kortörténete pedig társadalomkritika is, amiben nincsenek nagy egymásra találások, csak elengedések.