Érzékeny és fontos témát érint A 75-ös terv: a demográfiai válság, az elöregedés, és ezzel összefüggésben a kései „kegyes halál” vaskos problémakörét. A japán rendezőnő azonban elkerüli a kultúrharcos témakezelés csapdáit – filmje elégikus tónusban járja körül az öregség, a magány és az elidegenedés egyéni és társadalmi implikációit.
A 75-ös terv úgy kezdődik, mint egy szokványosan vérfagyasztó távol-keleti thriller: egy könyékig véres fiatalember, puskával a kezében mészárlást végez egy – mint kiderül – idősotthonban, majd önmagával is végez, teszi ezt lágy, klasszikus zenei dallamokra. A bűnügyi borzongásnak azonban hamar vége szakad, mihelyst megtudjuk, hogy Japánban (a valóságban is egyébként) tetőzött a demográfiai válság, a népesség végzetes elöregedése a társadalom stabilitását, gazdasági teljesítőképességét veszélyezteti, ezért – az említetthez hasonló támadások hatására is – a kormányzat kidolgozza és gyakorlatba ülteti az ún. „75-ös tervet”: ennek lényege, hogy minden 75 évnél idősebb állampolgár, szigorúan önkéntes alapon, ingyenesen eutanáziáért folyamodhat. A program beválik, sőt kirobbanó siker lesz, ezért az illetékesek azt fontolgatják, hogy a korhatárt leszállítják 65 évre. Mindez disztópikusan hangzik, de a rendezőnő elmondása szerint Japánban nem áll ettől már nagyon messze a helyzet, és a közhangulat sem – de az alaptörténet arra is alkalmat szolgáltat, hogy a gyártó ország problémáitól elvonatkoztatva, eltűnődjünk azon, hogyan kezelik a saját társadalmaink az öregedéssel együtt járó problémákat, illetve magukat az időseket.
A film szikár, már-már dokumentarista szenvtelenséggel követi nyomon hőseit: egy idős asszonyt, aki takarítónőként dolgozik egy szállodában, de álszent érveléssel („a vendégek bántónak tartják, hogy ennyire idős embereket dolgoztatnak”) nyugdíjazzák; egy bevándorolt filippínó ápolónőt, akinek a kisgyereke súlyos betegséggel küzd (mintegy tükörképeként az időskorból fakadó gondoknak), ezért jó pénzért az elgázosított öregek holmijainak, nem is tudom, hogy lehet ezt mondani, eltakarítását vállalja; és egy fiatalembert, aki hivatalnokként dolgozik az eutanáziaprogramban, de a „szokásos ügymenetet” megakasztja, amikor egyik, halálba induló kliensében saját nagybácsikáját ismeri fel. Hármójuk párhuzamosan futó, de végül egymást keresztező történetének apró, hétköznapi mozzanataiból rajzolódik ki, egy lassú, minden bombasztikusságot mellőző narrációval, a tragikus alaphelyzet: hogy bár az időskori eutanázia nem kötelező, azok a szociális-kulturális meghatározottságú körülmények, amelyek átitatják az emberi viszonyainkat és attitűdjeinket, lényegében nem hagynak más választást. Magyarán: ha megnyitjuk ezt a kaput, sugallja a film, az eutanázia opcióból előbb-utóbb öntudatlanul is kötelezettséggé válik, elvárássá, amellyel a társadalom egészséges, munkaképes, fiatalságkultuszt ápoló rétegei fordulnak a „haszontalanná” vált, családjuk és közösségük vállára teherként nehezedő öregek felé.
Micsi, az öregasszony nem kap munkát sehol, családja nincs, így teljesen magára marad, és végül nem lát más választási lehetőséget, mint a jelentkezést a „kegyes halált” ígérő programba. Hajakava Csie (Chie Hayakawa) elégikus hangulatú filmje önvizsgálatra késztet – és valóban, ha elvonatkoztatunk a felkínált „megoldás” drasztikusságától, feltehetjük magunknak a kérdést, hányszor hallottunk már amiatt morgolódni másokat (vagy morgolódtunk magunk), hogy a „vének” döntik el helyettünk – például egy választáson –, milyen lesz a jövő. Mintha ők már nem is élnének, mintha az idős emberek már életükben halottak lennének, akiknek egy tevékeny élet alkonyán nem jár a jog, hogy beleszóljanak abba, milyen társadalomban kívánják eltölteni hátralévő éveiket – és főként, mintha nem a szüleink, nagyszüleink vagy éppen a bácsikáink lennének.
Hajakava eléri azt, hogy az egész ábrázolt folyamatban a „végeredménynél” jóval ijesztőbbnek tűnik maga a procedúra, az eljárás végletekig bürokratizált, formalizált és kétszínű mivolta: a hivatalnokok és „kliensek” közti interakciókból olyan kép bontakozik ki, mintha csak valamiféle üzleti tranzakcióról lenne szó, a különböző kedvezmények, prémium csomagok, jutalomosztások, utolsó kényeztető hétvégék és hasonlók között nemcsak a halál eredendő misztériuma vész el, hanem feltárul az elmúlással kapcsolatos nyelvhasználat ideologikusságot leplező, domesztikált álságossága („ha már a születésünkbe nincs beleszólásunk, legalább a halálunkról dönthessünk”, mondja egy mosolygó néni az állami program reklámfilmjében). Ezeknek a „tranzakcióknak” a révén épp az számolódik fel, ami egy idős ember életének utolsó napjaiban vigaszt jelenthet: a személyes odafordulás, a magányt oldó részvétteljes segítség, amit nem pótol semmiféle életvégi bónusz juttatás.
Ez a személyes dimenzió, a rég látott rokon felbukkanása okoz lelkiismereti válságot a munkáját gépiesen végző bürokratában; és ennek fontosságára ébred rá a telefonoskisasszony, aki – szembemenve a munkahelyi direktívával, miszerint nem szabad engedni, hogy az öregekben, akikkel kapcsolatot tart, valamiféle kötődés alakuljon ki feléje, mert akkor lehet, hogy meggondolják magukat – ráveszi magát a személyes találkozásra, összebarátkozik, és közös szabadidős programot szervez Micsivel. A Plan 75 minden didaktikusság nélkül, a kultúrharcos attitűd csapdáit elkerülve, szelíd melankóliával beszél öregségről, magányról és elidegenedésről – és arról, hogy bár mindannyian egyedül halunk meg, de előtte nem mindegy, mit ajánlanak nekünk elmenőben: a boldogság maradék reményét vagy az önkéntes, de idő előtti halált.
