Minden év nehezen kezdődik: a rettenetesen szürke első másfél hónap után óriási felüdülés megérkezni a totális kulturális káoszba, amit Berlin és maga a fesztivál jelent. Bár sokszor borzasztó filmek is bekerülnek a különböző programokba, mégis lélegzetelállítóan vagy inkább lélegzetindítóan szabad és inspiráló az egész.
A huszadik század utolsó évtizedeiben megszokhattuk, hogy egyre fenyegetőbb közelségbe kerültek korunkhoz a posztapokaliptikus víziók és a sötét disztópiák. Már nem évezredeket, nem is századokat, többnyire csak pár évtizedet ugrottak előre az időben a századvég filmeseinek baljós jövőképei, így némelyiket már beértük, sőt túl is haladtuk. Bár továbbra sem autókkal repkedünk az utcákon és nem más bolygókra ruccanunk át nyaralni vagy új energiaforrásért, beigazolódni látszik azonban az ugrásszerű népességnövekedés, a nyomában jelentkező élelmiszerhiány, a kifogyóban lévő természeti erőforrások, a környezetszennyezés és a klímaváltozás.
Michel Franco kifogástalan stiliszta, s hangulatteremtő készsége is jócskán átlagon felüli, csakhogy az Új világrend azt sugallja, hogy a rendező még többre vágyik. Mindenható vizionáriussá kíván előlépni, ám kísérlete szükségszerűen csődöt mond.
Az Európa a jövőben sokat markol és keveset fog. Philip Koch sci-fi opusza nagy csalódás, mégis úttörőnek számít az európai sorozatgyártásban, ráadásul kiindulópontja egy sajátosan európai aktuálpolitikai problémát helyez középpontba.
Az emlékezet és a kortárs technika viszonya egy igen hálás, releváns és filmnyelvi lehetőségekben is gazdag téma (pl. Memento), azonban a Black Box inkább lesz egy elfogadható, de nem túl ötletes vagy emlékezetes Black Mirror-feldolgozás, mintsem egy önálló, erős koncepcióval rendelkező film.
Megjósolhatja-e egy film a jövőt? Lehet-e a fikcióból valóság? Ray Bradbury honnan sejthette 1953-ban, hogy fél évszázad múlva számos családnak lesz házimozija? Új, kimondottan középiskolásoknak szóló rovatunkban ezekre is választ kaphatunk.