Minden év nehezen kezdődik: a rettenetesen szürke első másfél hónap után óriási felüdülés megérkezni a totális kulturális káoszba, amit Berlin és maga a fesztivál jelent. Bár sokszor borzasztó filmek is bekerülnek a különböző programokba, mégis lélegzetelállítóan vagy inkább lélegzetindítóan szabad és inspiráló az egész.

És amiért különösen izgatottan érkeztem az idei Berlinaléra? Végre láthatom a Műanyag égbolt című filmet, Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta gigászi vállalását, amelyet 2015 óta várok. Bánóczki és Szabó animációs filmterve az első, számomra különösen kedves Inkubátor Program egyik nyertese volt, az Egy nap, a Könnyű leckék vagy a Virágvölgy mellett. Ezek az alacsony költségvetésű filmek mind kiemelkedően sikeresek lettek: menő fesztiválokon debütáltak és a mozikban is szépen helytálltak, bár egyikük sem ígérte magáról, hogy habkönnyű néznivaló lenne. Na de mikor? 2017 környékén már mindegyiket bemutatták, ami most olyan érzés, mintha időszámításunk előtt lett volna.

A Műanyag égbolt tehát több szempontból is kilóg a sorból. Az animációs filmek általában eleve lassabban készülnek, ám hamar kiderült, hogy Bánóczkiék terve szétfeszíti az Inkubátor Program anyagi kereteit, így végül további támogatást kapott, magyar-szlovák koprodukcióvá fejlődött, sőt még az Eurimages is támogatta, így lett kb. 890 millió forintos a költségvetése. A vicc az, hogy még a felduzzasztott költségvetésével is bőven „inkubátoros” maradt az európai egészestés animációs filmek között (összehasonlításképpen: egy francia animációs mozifilm költségvetése 10 millió euró körül mozog). Tehát több évig készült, és állandó beszédtémát szolgáltatott az animációs szakmában, hogy megvalósítható-e egyáltalán, és ha igen, vajon milyen lesz.

A film végül a Berlinale Encounters elnevezésű szekciójában mutatkozott be, ami talán kevésbé puccos, mint a hivatalos versenyprogram (amelyben az Arany Medvékért folyik a küzdelem a vörös szőnyegen), ám a legizgalmasabb filmeket sokszor itt lehet látni, többnyire olyan alkotásokat, amelyek a jövőről tesznek nem könnyű állításokat. A legújabb magyar egész estés animáció pedig pont ilyen.

A Műanyag égbolt körül tehát minden nagyon különleges volt, aminek legfőbb oka Bánóczki és Szabó végletekig aprólékos, okos és lenyűgöző filmes tehetsége, amelyet már rövidfilmjeikből ismerhetünk, például a Maradék vagy a Holtág című munkákból. A Műanyag égbolt 2123-ban játszódik, amikorra a természet gyakorlatilag kipusztult, Budapest élhető része egy búra alatt van, az élelmezést csak nehezen lehet megoldani, mégpedig annak árán, hogy az 50 évesnél idősebb emberekbe különleges fákat ültetnek, amelyek képesek tápanyagot adni a megmaradt emberiségnek. Különleges jövőképük bemutatásához Szabóék a rotoszkópos technikát használták, aminek klasszikus filmes példája a Kamera által homályosan, de az Undone című sorozatból is ismerős lehet az eljárás, amellyel élő színészeket alakítanak át animációs karakterekké. A Műanyag égbolt karaktereit is valós színészek alakítják, akiket alapos (és nagyon jól sikerült) casting során választottak ki – a két főszereplő Keresztes Tamás (Stefan) és Szamosi Zsófia (Nóra), továbbá fontos szerepekben tűnik fel Schell Judit, Hegedűs D. Géza és Znamenák István.

Bár a rotoszkóp régi technológia, ma már általában szoftverek segítségével használják. A Bánóczki-Szabó páros azonban meghazudtolta volna magát, ha nem a bonyolultabb, de sokkal szofisztikáltabb utat választja: a színészek gesztusait, a finomabb, apróbb mozgásokat egytől egyig kézzel rajzolták meg, hogy minél életszerűbbnek hassanak. Elképesztő mennyiségű munka lehetett.

De mégis milyen a Műanyag égboltot nézni? Ritkán izgulok ennyire film előtt. Nem nagyon fordul elő ugyanis, hogy egy látványvilágról elképzelni sem nagyon tudom, milyen lesz. Tudatosan nem néztem meg sem az előzetest, sem a korábban kiadott teaser-jeleneteket, hogy közvetlenül találjon telibe a filmélmény. És valóban telitalálat volt, tényleg elképesztő az atmoszféra: magába szippant, és rögtön el is feledteti a kérdést, hogy animációt, élőszereplős filmet vagy mit nézünk. Ráadásul tökéletesen egymásba fonódik a látványvilág és a történet, így mi, nézők is bekerülünk a búra alá, hogy kövessük Nóra és Stefan küzdelmét.

A Műanyag égbolt Nóra és Stefan hőstörténete. Önmaguk és a világ megmentéséről szól – illetve a traumafeldolgozásról, ami különösen ismerős lehet a covid-lezárások utáni időkben. A házaspárt feldolgozhatatlan veszteség éri, amely először eltávolítja, majd közel hozza őket egymáshoz. És az egymásért való küzdelmük végül az egész világért való küzdelem lesz, egészen az alapkérdésig, hogy vajon a homo sapiens a legmagasabb rendű életforma-e a Földön, amelynek túlélése legitimálja-e az összes többi élőlény elpusztítását – ezt járja körül a Műanyag égbolt, szép képi metaforákkal, antik drámákat megidéző dilemmákkal (lásd Orfeusz és Euridiké).

Miközben a nagy kérdésekre figyelünk, az apróbb részletek homályban maradnak. Nem világos, valójában mi szükség van a búrára, amikor hőseink azon kívül is látszólag gond nélkül tudnak élni; vagy hogy maradtak-e a világon a Budapesthez hasonló élhető szigetek, vagy esetleg csak ennyi maradt összesen a civilizációból; hogy miként tartható fenn az disztópikus high-tech jólét az elpusztult világban. Ezekre nem kaptam választ, és lett volna még mit csiszolni a sci-fi világ belső logikáján. Elidőztem volna még a Műanyag égbolt világában, szívesen megismertem volna, hogy miként élnek 2123-ban az emberek: egy hosszabb formátum, például egy sorozat keretében lett volna erre alkalom, ám akkor a nagyvásznon való gyönyörködés és a mozi adta koncentrált figyelem veszett volna el, ami teljessé tette az élményt.

2023-ban, Berlinben tehát a 2123-as Budapestre látogathattam el. A moziból kilépve monszunszerű, vízszintes eső fogadott, finoman emlékeztetve rá, hogy 100 év nem sok idő – ha egyáltalán maradt még annyi a természet totális elpusztításáig. A Műanyag égbolt talán segít a feleszmélésben. Ugyanakkor nem tanmese vagy oktatófilm. Bár az ember korlátos jelentőségéről beszél, mégis mélyen emberi, amit mond: ahhoz, hogy észrevegyük, hogy valami nincs rendben a világban, először a másik emberre kell figyelnünk, különben előbb-utóbb mindannyian élelemtermelő gépekké válunk.