Rég nem látott módon stilizálja az elnyomó hatalom újratermeléséről szóló egyszerű történetet Kristóf György: a Zenit táncfilmes formában, egyetlen szó nélkül, pusztán a mozgás eszközeit jól kihasználva építi cselekményét.
Amióta a film megszólalt, a hang, de még inkább a beszéd domináns része lett a filmművészetnek. Olyannyira domináns, hogy a dialógus bizonyos korszakokban mindent elnyomó kifejezőeszközévé vált a mozgóképnek, pl. mai sorozatdömpingben: a csend teljes odafigyelést igényel, amit nehéz megadni, ha épp vasalunk vagy a Tiktokot pörgetjük filmnézés (nevezhető ez annak?) során. Persze a magasművészethez csatlakozó végtelenségig stilizált mozinak nem a tucatszámra gyártott karakter- és dialógusközpontú filmekkel kell versenyeznie, de a Zenit (munkacímén Bunker) a filmfogyasztásunk alapvető igényeire is rákérdez dialógusmentes, mozgásközpontú kommunikációjával.
Az elnyomáshoz nem kellenek szavak – A Bunker forgatásán jártunk
Szürke kezeslábasba bujtatott alakok egy vidéki kőfejtőben, nyakig bebugyolált stáb, a nemzetköziség ellenére csendesebb, kimértebb hangulat. Bár Kristóf György filmjének még csak 7. forgatási napján járunk, olyan, mintha résztvevői már az idők kezdete óta itt élnének, mint egy különös törzsközösség. A Bunker forgatásán járva mi is egy pár órára beépültünk közéjük, ízelítőt kaptunk egy mozgással kommunikáló törzs energiájából, megtudtuk, hogy Pálos Gergely operatőr mit hozott át a Roy Andersonnal való közös munkából, és arra is fény derült, hogy mit keres a forgatáson egy csirke.
Mert Kristóf György második filmje táncfilm: egyetlen szó nélkül meséli el a börtönéből menekülő csoport disztópikus történetét. Ha becsukjuk a szemünket, erősebbek lesznek a hangok; ha viszont a filmből hiányzik a beszéd, a vizualitás értékelődik fel – emiatt a hibákat sem könnyű elfedni – és minden kép máris többet nyom a latba. A szimbolikus világ erős képekkel mélyítené el a cselekményt, amiben viszont annyi nincs, hogy fenntartsa az érdeklődést az egyébként rövid film ideje alatt.
A Zenit egy fasisztoid falanszter börtönszerű celláival indít, melynek lakói mozgásukkal termelnek valamilyen energiát. Az itt élők őrökre és rabokra különülnek el, az előbbiek vigyázzák, hogy az utóbbiak teljesítsék a dolgukat. A rabok mozgása helyenként Fritz Lang Metropolisát idézi, de az elnyomó társadalmi réteget a nácizmus ikonográfiájával ábrázolni talán kissé unalmasnak hat. Ma az elnyomást nem az erőszakszervezet végzi, a populista demokráciák hazug konstrukcióinak korában a megtévesztés erősebb fegyver a gumibotnál, a film mégis nehezen adaptálódik, de ez nem (csak) a Zenit hibája. Mindegy is, azonos disztópiák ismétlődéseinek sorát ne kérjük számon egyetlen filmen, főleg, ha az fogalmazásmódjában egyébként bátor, stílusában megfogó.
Maroknyi elnyomott szabadul ki a kiépített börtönvilágból egy barlangszerű tárnarendszerbe, ahol bár a teljes szabadság nem, de a szabad ég egy felfelé nyíló résen keresztül eléjük tárul. A végtelen egy rozoga létra által érhető el, de az első jónéhány fok leszakadt, így egyedül senki nem képes felkapaszkodni. Az egyén próbál, a létra szakad, a közösség pedig a kis menekülési lehetőségét is elveszíti. Igaz, ha mindenki összefogna, még mindig elérhető lenne a kijutás, ám erre a csoport képtelen – ezen a ponton a közösség léte már kérdőjeles.
A Zenit valódi története csak itt veszi kezdetét, ahogy a csoport előbb összedolgozni látszik, majd egy csirke adta repülési képességnél fogva egyikük kiemelkedik a csoportból. Felemelkedik, majd visszaereszkedik, hogy elnyomja a többieket. A Zenit lassan, de biztosan, erőteljes testi kifejezőeszközöket hadba állítva meséli el, hogyan lesz utópiából disztópia. A társadalom, ami nem tanult mást, csak elnyomást, amint mindent megkap, hogy a szabadságot normává tegye, újraépíti a hierarchiát.
Pálos Gergely (Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről, Hatalom) rá jellemző statikus és lassú mozgású képei az eluralkodó ürességet ábrázoló totáljaival jó párra talált Kristóf György rendezésével, aki a forgatókönyv határai ellenére meg tudja csillogtatni tudását. Jó érzékkel instruálja a színészeit és kellő odafigyeléssel emeli ki az olyan sorsfordító elemeket, mint az új vezető átalakulása diktátorrá. A fiú, aki látszólag vézna, visszafogott és törékeny, a hatalom hatására animációsfilmbe illő metamorfózissal válik csupaizom rémkirállyá. A Zenit rendezője képes kihasználni a testi játék adta lehetőségeket, mindent megragad, amit a négy szerző (Kristóf mellett Horváth Eszter, Ieva Norvele és Michaela Sabo) által jegyzett forgatókönyv szegényesen megad.
A szlovák állam által támogatott film bár mindössze két helyszínen játszódik (konstruált börtön és organikusabb barlang-bunker), a setting a szűkös költségvetés ellenére kellően kifejező. A szűk, fémes börtönkockák után monumentális csarnokokban folytatódik a cselekmény, mely fölött végig ott „lebeg” a szabad ég ismeretlen, de hívogató szépsége. A háromosztatú térképzet sok értelmezési lehetőséget kínál a megszületés-élet-halál hármasától kezdve a platóni barlanghasonlatig, de pszichoanalízisben jártasabb nézők freudista világképet is beleláthatnak a Zenitbe. A felütés hatására mégis maradjunk egy madáchi alapokon nyugvó tézis-antitézis-szintézis szerkezetet alkalmazó hatalompéldázatnál.
A kizsákmányolás újratermeli magát, a filmben megjelenő világi- és spirituális hatalmat szimbolizáló elemek (csirke a férfinál, ananászkonzerv a nőnél) mind azt a célt szolgálják, hogy az első pillantásra is egyértelmű – rossz szóval élve – üzenetet sulykolják. Sebaj, nem az eredmény, hanem a kibontása a lényeges, Kristóf György pedig sokszor Jancsót idéző végtelen stilizációt alkalmazva pesszimista, de különleges filmet rendezett. A végső nyugtalanító információt pedig csak a néz kapja meg: az égbolt felettünk lévő legmagasabb pontja aligha teljesíti be a Kánaán ígéretét.
.jpg)
