.jpg)
.jpg)
Alex Murphy meghalt, mégis be kell mennie a munkahelyére. Az elmúlt közel 40 év alatt kevés jobb film készült a Robotzsarunál.
Nehezen lehet komolyan venni egy filmet, aminek az a címe, hogy Robotzsaru. Pontosan olyan gyermetegen cseng ma is, ahogy 1987-ben csengett. Mintha csak egy ezredik, videótékák pókhálós alsó polcaira száműzött, öncélúan vérbő, buta, sekélyes-felszínes, olcsó és eldobható akciófilm lenne. Nem lehet sokat várni tőle, csak az akkoriban szokásosat. Értelemszerűen robotokat, lerúgott disztópikus jövőképet, nagy lövöldözéseket, robbanásokat, bosszút, autósüldözést, csöcsöket, izomszagot, emlékezetes egysorosokat, toxikus trutymót és talán némi öniróniát. A Robotzsaru nincs híján a fentieknek. Rohadtul nincs. A Robotzsaru annyira ’80-as évek, amennyire csak lehet. De a Robotzsarut nem (csak) a nosztalgia tartja életben. Nem azért nézzük újra és újra és újra szájtátva, amiért mondjuk A Toxikus Bosszúállót (Toxic Avenger). A Robotzsaru épp azért működik most is – zavarba ejtően hibátlanul – és azért fog működni mindig, mert mást, többet, mélyebbet akart a korszellem ártalmatlan simogatásánál és a zsánerformulák sokadik felmondásánál. Nem mintha Paul Verhoeven képes lett volna olyasmire.
Az 1985-ös Hús és vér (Flesh+Blood) után Hollywoodba berongyolt – már akkor sem teljesen épeszű – holland provokatőr nyilván nem az Orion első választása volt. Ilyenkor szokás teoretikusan arról süketelni, hogy vajon mennyire lett volna béna a Robotzsaru, ha más rendezi, de ez nem biztos, hogy így van. Az, hogy a stúdió olyan egyedi hangú rendezőket keresett meg Verhoeven előtt, mint a Segítő kezekkel (Repo Man, 1984) örökérvényűt alkotó Alex Cox (aki inkább a Sid és Nancyt csinálta meg), Jonathan Kaplan (aki meg A vádlottakat / The Accused) és David Cronenberg, kitűnően példázza, hogy nem csupán egy sorozatgyártott, fröccsöntött, helykitöltő filmet láttak Ed Neumeier és Michael Miner forgatókönyvében.
Egyszerre jó elképzelni, hogy a fenti nagyok mit hoztak ki volna belőle és egyszerre tök felesleges. Verhoeven ugyanis – kockáztassuk meg – kihozta belőle a lehető legjobbat. Belegondolni is fáj, hogy mi lett volna, ha a felesége nem halássza ki a kukából a forgatókönyvet, amit a rendező pár oldal után hajított ki dühösen a ’csába (röviden és tömören: hatalmas hülyeségnek tartotta). Minden sikeres férfi mögött áll egy nő, aki a sorok között olvasva meglátja a gyomorba vágó, időtlen szatírát egy molekuláira lőtt, majd félrobotként újraélesztett rendőr történetében. Verhoeven megvilágosodott: a szatirikus-hiperbolikus rendszer- és társadalomkritika az, ami a Robotzsarut azzá teszi, ami (az egy évvel később megjelent Elpusztíthatatlanok / They Live próbálkozott még hasonlóval, kevesebb sikerrel).
Amint kinyílik a rendőrőrs ajtaja – miközben Robert DoQui imádnivalóan tipikus ’80-as évekbeli mogorva fekete rendőrfőnöke azt üvölti, hogy „scumbag!” – és belép Alex Murphy (Peter Weller), Verhoeven belecsap. Jost Vacano saját berhelésű kézikamerájával lejt gyönyörűen koreografált – a műfajban akkoriban példátlannak számító – táncot a legalja martalócok és a kiábrándult zsernyákok kaotikus nyüzsgésében, hosszan és vágatlanul követve Murphyt, aki – velünk együtt – szembesül a rendfenntartás végével. Az alulfizetett, agyondolgoztatott rendőrök sztrájkba akarnak kezdeni, védtelenül hagyva a túlhabzó bűnbe, őrületbe és pusztulásba merült Detroitot. Miközben a klausztrofóbikus, vérkonzervatívan reagani ’80-as években a munkabeszüntetéssel fenyegetőző szakszervezetek közellenségnek számítottak, Verhoeven szubverzív, akár balosnak is nevezhető szemszögből fogja az elnyomottak és kimiskároltak pártját és kapálja el a film igazi gonosztevőjét: az embertelen röhejességgel ámokfutó kapitalizmust.
A minden figyelmeztetés nélkül arcunkba tolt fantasztikus híradó-szegmensek (az, hogy ezeket a szkeccseket nem a karakterek nézik, hanem mi, szintén formai újítás) óriási szerepet játszanak egy olyan eszetlen jövővilág felépítésében, ahol csak vigyorogva lehet beszámolni egy új atombomba kifejlesztéséről (amit tovább szépít a „Nukem” társasjáték kultikus reklámklipje) vagy a Reagan csillagháborús agymenésére vakmerő gúnnyal reflektáló űrbéli „békeplatform” meghibásodása miatt kinyírt milliókról. Akik közt amúgy ott van – hogy vették a bátorságot? – az amerikai elnök is. A baltával faragott üzenet kacagtatóan meredek: a politika halott, a kormány nem létezik, a demokrácia csak egy szócikk egy rég elporladt tankönyvben, minden csak és kizárólag szennyes üzlet. Szabad verseny ugyanakkor nincs, a Robotzsaru kapitalizmusa szélsőségesen egyoldalú.
Mindent egy cégmonstrum (Omni Consumer Product, OCP) zabál fel. Ahogy a korábban csak jófiúkat alakító Ronny Cox által lenyűgöző patkánysággal megformált – nevéhez méltóan pöcs – Dick Jones is felvázolja a vállalat vezetőinek: az egészségügy, az űr és a hadsereg privatizációja után jöhet az amúgy sem túlságosan megbecsült rendőrség. A szervet szervetlenre cserélnék, a rendőrök helyett robotok tartanának rendet az utcákon. Verhoeven pedig a film egyik legnagyszerűbb jelenetében rommá röhögi magát ezen az ötleten.
Sok (és sokk) van abban, ahogy a Craig Hayes és Phil Tippett által megálmodott feldolgozhatatlanul dögös ED-209 megmihálylott prototípusa – ami később egy lépcsőn se tud lemenni – véletlenül mindennél véresebb pacává lövi az egyik nyomorult öltönyöst (Kevin Paige rekordot állított be: senkire nem pakoltak korábban ennyi vérpatront, sőt még egy kis spagettiszószt is kapott), aki aztán a cég „városrehabilitációs projektjének” makettjére zuhanva leheli ki azt, ami a lelke helyén volt. Mert hát milyen szép új világ az, amiben valakit egy tárgyalóteremben minden következmények nélkül felismerhetetlenné lyuggathat egy elvileg rendet őrző selejtes gyilkológép. A film egyik legviccesebb momentuma, hogy senki le se szarja az új Detroit (azaz Delta City) miniatűrjét – egyáltalán nem szofisztikált metaforaként – vérben áztató tetemet. Akármennyi vér folyhat a városra, a profit úgyis több lesz.
Neumeier, Miner és Verhoeven egybefonja a fegyver- és hadiipart a dzsentrifikációval: a futurisztikus toronyházakban markukat dörzsölő pénzemberek és a kisemmizett csóró átlagnép között egyre terebélyesedő szakadékot acélos gépléptek, golyózápor és félelem mélyíti. Ha esetleg valaki az erőszakos és megállíthatatlan „újravárosiasítás” problémáját nem tartja most is aktuálisnak, az még nem nézett igazán körbe. Ebből a szempontból a Robotzsaru közelibb, tapinthatóbb disztópia, mint a filmet jelentősen inspiráló Szárnyas fejvadász. A fényreklámokkal aládúcolt végtelen város Ridley Scott alapművében élhetetlen rémálomnak hat, a Robotzsaruban viszont egy olyan semmibe nyújtózkodó betonvasakra és porhüvely-épületekre csupaszított, egyidejűleg épülő és rombolt Detroit ég épp porrá a zöldhasú ganéságban, ami nagyon is valószerű.
A valaha virágzó MotorCity a múlté. Egyetlen új termék gördül ki a gyártósorról: Murphy. Illetve ami maradt belőle. Tanítani kellene azt a mesterien strukturált és vágott szekvenciát, ahogy Verhoeven bemutatja a megtisztulásért rimánkodó városba – húzzuk meg a Robotzsaru és a western közötti evidens párhuzamot – belovagoló új sheriffet: először csak Murphy nézőpontját látjuk, majd ahogy feláll és elindul (ó, azok földrengésszerű mázsás léptek!), a perifériájában egy pillanatra felbukkan egy kameraképernyőn, aztán a homályos sziluettje vonul dörögve egy üvegfal mögött, később pedig rácsok takarják és az ámuló kollégák, akikkel egyszerre ámulunk, mikor végre ott áll előttünk. Csillogva, tonnásan, marha menőn.
A kapitalizmus szülötte, akit a születéshez meg kellett ölni. A retinákba égő – és semennyit sem öregedő – speciális effektekért felelős zseniális Rob Bottin Metropolis és A nap, mikor megállt a Föld robotjai ihlette páncéldizájnját oldalakon keresztül lehetne méltatni, de minek. Magáért beszél. Annyira jól néz ki, hogy már-már megérte lepuffantani érte a hőst hőssé válása előtt.
Murphyt azonban nem az OCP végzi ki, hanem a cég „alvállalkozói”, a várost trancsírozó eszelős bűnbanda, élén a sátáni Clarence Boddickerként felejthetetlenül nagyot játszó Kurtwood Smith-szel, aki az évtized legkíméletlenebb jelenetében a szemünk láttára durrantja fejbe a már amúgy is cafatokká lőtt hőst, és akinél senki nem tudná hasfalszaggatóbban kimondani azt a két örökérvényű szót, hogy „Bitches, leave”.
Itt kell kitérni arra, hogy Verhoeven kivételesen durva hiperrealista erőszakorgiájában nincs semmi nihil, cinizmus, öncél. A második világháború poklában cseperedő rendező a heveny gyilkolások csodálatosan állatias képeivel szembesíti vérontásfétisbe bénult amerikai közönséget a fegyverek viszolyogtató hatásával, egyszerre karikírozva és éltetve az amerikai akciózsánert. Megkockáztatható, hogy ha Murphy szénné lövése nem lenne ennyire grafikus, nyers és gusztustalan (a filmet tizenegyszer kellett újravágni, hogy megússzák a rettegett X-besorolást), akkor a későbbiekben a nézők nem is rokonszenveznének annyira szerencsétlennel (a főhős halálával nyit Az emlékmás / Total Recall és a Csillagközi invázió / Starship Troopers is). Az olyan gyönyörű erőszakjelenetek továbbá, mint például a bolti rabló elhajítása („Your move, creep”), a benzinkút bámulatos erejű felrobbanása („Dead or alive, you are coming with me”), a mérgező-maró nyákban mutánssá oldódott rohadék péppé gázolása és persze a tökönlövés Detroitot egy ijesztően – de nem hihetetlenül – törvénytelen, hideg és rideg és kegyetlen helyként festik meg, ami a történet és a főszereplő rétegezése-árnyalása érdekében elengedhetetlen.
Hasonló szerepet játszik Basil Poledouris zenéje is. A Robotzsaru vezértémájával a műfajon belül talán csak Brad Fiedel Terminátor-témája versenyezhet, de Poledouris szerzeménye jóval sokrétűbb. A nagyzenekarra és szintetizátorra írt egetverően hősies mű lényegében Murphy karakterének hibátlan megzenésítése: erőteljes, megállíthatatlan, autoriter, a törvény vasszigorának zenei szinonimája. Akárhányszor felcsendül ilyen-olyan formában (először viharos erővel a robot-Murphy autós száguldozásakor, később lassabban és fájdalmasabban a droglaborbeli mészárlás alatt), érezni a fémlábak lépteinek súlyát és a kérlelhetetlen, tiszta haragot. Annyira komoly zene ez, hogy körülötte minden egy kicsit komolytalanabbnak hat, ami csak tovább erősíti a szatirikus felhangokat.
Murphy tehát meghalt, mégis be kell mennie a melóhelyére, mert a cég úgy akarja. Mert ár-érték arányban így jobban megéri. Miközben Reagan az amerikai mentalitás kivételességéről, valamint többek között az gazdaság és a rendvédelem fellendítésről papolt, a Robotzsaruban egy csontjaira széthullott iparváros (kevés jobb leszámolás-helyszín van a filmtörténetben a régi detroiti acélöntödénél) válik a legmocskosabb emberi tettek játszóterévé, a megváltás tisztítótüzét pedig csak egy akarata ellenére elemberítetlen Frankenstein-fémszörny hozhatja el. De abban nem lesz köszönet. Mert a kereszthalál után öldöklő angyalként, avagy – ahogy a Jézusról később könyvet is író Verhoeven fogalmazott –, „amerikai Krisztusként” feltámadó-feltámasztott (és vízen járó) Murphy nem tökölődik, hanem hentel. Akit kell, ahogy kell, a mindenség legkúlabb pisztolyával, tántoríthatatlanul.
Ebben a tekintetben nagy a hasonlóság közte és a karaktert – valamint a film szatirikus hangvételét, fekete humorát és zavarba ejtő brutalitását – meghatározó Dredd bíró-képregények (Judge Dredd) címszereplője között. Ugyanakkor a Dreddre jellemző dúvadmód túlzó macsó gyakást és megkérdőjelezhető önbíráskodást Verhoeven progresszív kontextusba helyezi át – Neumeier és Miner nem véletlenül hangoztatta, hogy a Robotzsaru „fasizmus liberálisoknak” – és Murphyt nem szuperhősként, hanem az erőszak és a kapzsiság áldozatként ábrázolja, akit nem az elégtétel és nem a törvény betartatása oldoz fel, hanem – épp ellenkezőleg – a megszabadulás a billogként beleégetett roboténtől. Murphy nem akar fegyver lenni. Murphy csak lenni akar. De ehhez nem árt levadászni azokat, akik elvették az életét, családját, emlékeit, testét.
Nem színtiszta bosszú ez, hanem a rabiga letépése és az identitás visszakövetelése. Feléled benne valami mélyen szunnyadó kiirthatatlan – tudat vagy lélek –, ami apránként átveszi az uralmat a gépprogram felett. Az ember ki akar törni. „Murphy, it’s you” – ismétli szuggerálva-sulykolva a társa (Nancy Allen empátiája ragadós). A bravúr az, hogy noha az ember-Murphyt alig ismertük meg halála előtt, mégis – akármennyi fém nehezedjen is rá – érezzük a jelenlétét, ahogy az élő szövet átküzdi magát a fémen.
De nem csak érezzük, együtt is érzünk. Mert Verhoeven belénk verte, hogy Murphy szenvedését a két létállapot közti senkiföldjére kényszerítettség szó szerint elidegenítő és tébolyító bizonytalansága tüzeli. Az, hogy szorítunk érte, hogy tűkön ülve várjuk a magára találást, annak tükrében nagyon nem semmi, hogy csak a hangját halljuk és az állát látjuk. Peter Weller előtt le a kalappal. Pazar alakításában Murphy embersége a szögletes és málhás gépmozgást (amit Moni Yakim mozgásművésszel dolgozott ki) ellenpontozva fokozatosan, apró nüanszokban kúszik a felszínre. A személytelen (de irdatlanul szexi) robothang mögül lassan előre törnek az ébredő én szavai. Az emlékezni akarás szavai. Ahogy egy szétrohadt autógyár metaforikus rozsdás romjai közt végül kimondja a film legfontosabb mondatát – „I can feel them, but I can’t remember them” –, attól megszakad a szív (kell hozzá Poledouris drámai melódiája is). Tegye fel a kezét, aki látott valaha hasonlót az évtized akciófilmjeiben. Senki? Várható volt.
Kiborgjavítás – José Padilha: RoboCop / Robotzsaru
Ismét egy remake, sóhajthat fel a ma nézője nagyjából minden héten, ráadásul ismét egy olyan filmet „készítenek újra”, amit, ha moziban nem is, de tévében számtalanszor láthatott a mai ember, nem pedig egy koravénnek tűnő, ténylegesen felújításra szoruló fekete-fehér, netán némafilmet. A sci-fik esetében persze valamivel könnyebb a dolga az újraalkotóknak, látszólag legalábbis, hiszen elég felturbózni effektekkel (lásd számtalan Star Wars-újrakiadás), évszámcserével (ne feledjük el, a Vissza a jövőbe jövője 2015) ugyanazt a történetet már el is lehet adni.
Ettől még érdemes felidézni, hogy nagyjából hogyan képzelték el a ’80-as években a kőkemény, de mégis érzékeny akcióhőst. Így: a Kommandó John Matrixa őzikét etet és fagyit eszik a lányával (jaj, mi lett volna, ha Schwarzenegger kapja a szerepet). Ezzel szemben az embersége maradványaiért küzdő robot-Murphy kénytelen ráeszmélni két lesújtó – és totálisan zsáneridegen – dologra. Az egyik az, hogy lehetett volna sokkal jobb férj és apa, a másik pedig, hogy halála után családja továbblépett. Nem vár rá senki. Nincs hozzáverődő szexi csaj, nincs romantika (a társa csak barát). Amit átél, az nem csak identitásválság, hanem érzelmi krízis is. Szembe kell néznie a hibáival és el kell elengednie a szeretteit. Mindezt kénytelen egy olyan robottestbe zárva megtenni, amibe csak beletörődni lehet.
A gyilkolásba kényszerített Rambo csak zokogva összeomlott. A gyilkolásba kényszerített Murphy viszont minden idők egyik legtisztább, legelegánsabb és simán csak legkirályabb befejezésében újra emberként mosolyogva (mo-so-lyog-va!) szerzi vissza a nevét, amit a joggal agyoncitált kérdésre – „Nice shootin', son. What's your name?” – minden egyes alkalommal gyermeki rajongással kiabálunk a képernyő felé: Murphy.
Az elmúlt közel 40 év alatt kevés jobb film készült a Robotzsarunál.
.jpg)
