Mark Mylod kulináris kamarathrillere az elit életképtelenségén gúnyolódik, ám vérre szomjas harapása fogatlan.

A politikai parabolák modellszerű megközelítéseiben mára épp akkora közhellyé vált a társadalmak fogyasztását jelképező lakoma-tematika, mint amennyire a róluk író kritikusok bírálataiban az alacsonyan szálló kajametaforákkal való elméskedés.

Erről a szellemi avasságról tanúskodik az Utódlás bérrendezőjének prosztó gasztroszatírája is, A menü, mely a fesztiválkedvenc kortársaihoz hasonlóan a(z egyébként kiérdemelt) kapitalizmuskritikát próbálja meg maga is kapitalizálni. A narratíva mintaként olyasféle klasszikusok nyomában tapogatózik, mint az Öldöklő angyal (erre több kikacsintást is kapunk), Buñuel mexikói groteszkjének, vagy Marco Ferreri civilizációszkeptikus Nagy zabálásának vitriolja azonban csupán nyomokban lelhető fel benne. Ezen aligha lehet csodálkozni, hiszen mára a régmúltba veszett az olyan önkényuralmi rendszerekkel cicázó kelet-európai provokátorok lázadó szelleme is, mint Jan Němec (Az ünnepségről és a vendégekről) vagy az örökös krakéler Dušan Makavejev (Sweet Movie), akik saját hazai karrierjüket áldozták fel azért, hogy beinthessenek kizsákmányolóiknak. Napjainkban az ilyenformán induló kezdeményezéseket azonnal felőrli és emészthetővé teszi a stúdiórendszer, hogy befedhessen velük egy újonnan keletkezett piaci rést a sok közül.

A menü nyitóképén feltűnő, a függetlenség látszatát hirdető Searchlight logó is ilyen csalóka, hiszen valójában a mamutcég Disney egyik leányvállalatát takarja, melynek legújabb terméke a Netflix és az HBO rokonkivitelű produkcióhoz mérten (A fehér lótusz, Váratlan szerencse, Ne nézz fel!) maró odamondás helyett leginkább szelepként funkcionál. Bekapcsolódás helyett olyan kikapcsolódást kínál, melynek során mindössze egy mozijegy áráért élvezkedhetünk azon szadista kárörömmel, ahogy a felső egy százalék nagykutyáival megízleltetik a saját főztjüket. Maga a fogás viszont túlságosan is könnyedén csúszik ahhoz, hogy maradandó legyen a zamata – így válik a felbujtás ígéretéből majálisozó tüntikézés. A metódus ahelyett, hogy változást hozna, éppen hogy lecsillapítja a kedélyeket.

Ez persze semmiképp nem jelenti azt, hogy Mylod és a The Onion hírparodistái közül igazolt írópáros, Seth Reiss és Will Tracy művészi indíttatása álságos lenne – elvégre az álomgyár satujának szorításában mi mást tehetnének? Paul Verhoeven a rendszert belülről ostromló munkáit leszámítva aligha juthat eszünkbe igazán szubverzív hollywoodi élcmű az elmúlt negyven évből, de ténylegesen humoros azért elvétve akad. A menüt producerként felügyelő Adam McKay olyan korai vígjátékai, mint A híres Ron Burgundy legendája, vagy a Talladega Nights a mai napig a filmográfiájának csúcspontjai, mert a fontoskodó Alelnökkel vagy A nagy dobással ellentétben felszabadultan mertek alpáriak lenni. Mylodék viszont sajnos a kései McKay-opusok által kijelölt csapásvonalat követik, így minden alkalommal behúzzák a kéziféket, mielőtt túlságosan hangosan kezdene el nevetni a nagyérdemű.  Ugyanez a moderáltság jellemzi a történet sokkmomentumait is: a zsáneren belül a torture porn csak épp annyira normaszegő és ízléstelen, hogy az Akadémia eltartott kisujjú szavazói se kotorják majd viszolyogva specialitásukat a tányér szélére.

Holott a Tíz kicsi néger-szerű felütésben benne rejlik akár egy The Green Inferno-szintű kannibálos gornókomédia lehetősége is: egy tucat dúsgazdag sznob egy trópusi luxuséttermébe zárva először csak élcekkel kóstolgatja egymást, majd a cselekmény kibontakozásával szó szerint is. A különféle sztereotípiák népes listáján akadnak urizáló étteremkritikusok, jóemberkedő celebek (John Leguizamo) és a degusztációs szemfényvesztésért kényszeresen rajongó tuskó mansplainer is (Nicholas Hoult), akinek újdonsült kellékcsaja, Margot (Anya Taylor-Joy) a vendégsereg egyetlen tolerálható tagja, mert kívülállóként immunis a burzsoázia diszkrét bájára. Az őket kiszolgáló személyzetet a narcisztikus sztárséf, Slowik (Ralph Fiennes) szektavezérként kommandírozza, aki olyan karizmával rendelkezik, hogy élvezhetővé teszi az amúgy fárasztóan túlragozott eszmefuttatásait is. A szüzsé kibontásában minden mellékfigurának jut egy többé-kevésbé tisztességes fejlődési ív, de egyedül ő az, aki valójában képes hús-vér, lélegző személyiséggé formálódni. Kultúrharcos zendülésének hiábavalóságából még az alkotók ars poeticájának keserű iróniája is kiolvasható: társadalombíráló művük ugyan nem képes feltörni a rendszert, de ha már munkájuk lehetőséget nyit rá, akkor azért amennyire a béklyók engedik, oda fognak döfni, ahova csak tudnak.

A probléma az, hogy a kikerekedő műfajkevercsben elsősorban a thrillerelemek dominálnak, ennek ellenére az egyetlen archetípus, akinek a testi épségéért izgulni lehetne túlzottan is sztoikus és részvétlen ahhoz, hogy nézőként is együtt mehessünk vele. Anya csak egy van - de hiába: egy ügyetlenül felvázolt (anti)hősnőbe ő sem tud elég életet lehelni. Ugyanez a kisszerűség érezhető a forgatókönyv fordulatain is: aki van annyira szerencsés, hogy sikerrel végignézett már kettőnél több mozgóképet életében – és egyiket sem Ruben Östlund rendezte – annak semmilyen meglepetéssel nem fog A menü kínálata szolgálni.

Az összhatás ugyan már pusztán a kompetens audiovizuális fogások okán sem hervasztó, de egyetlen célkitűzésének sem tud igazán megfelelni. Emberevős exploitationnek szerfelett jólfésült, művészi igényű hübriszként pedig az égbolt áttörése helyett kizárólag a mázat kapargatja. Igaz, erre a csalódásra Fiennes konyhafőnöke már a film elején felkészít: „senki nem fog jóllakni az est végére.”