A frappáns és a szájbarágós között egyensúlyozó, de leginkább pontos és maró kapitalizmuskritika jött… no nem Amerikából, hanem Spanyolországból.

Néha hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az utóbbi évek társadalmi jellegű hírtémái – a metoo és a más, nem feltétlenül szexuális jellegű zaklatások; a fenntarthatatlan korporatista struktúrák; a „white guilt” stb. – par excellence amerikai problémák, de az Escobar (Loving Pablo) rendezője megmutatja, hogy nagyon is univerzálisak, és egyúttal azt is feltárja, hogy milyen zseniális szlalommunkára van szükség egy-egy kényes rendszer egészben tartásához – esetünkben ez egy gyár.

A jó főnökben a nevek nem is annyira beszédesek, hanem konkrétan fecsegnek: a Blanco (értsd: fehér ember) nevű mérlegüzemben vagyunk (értsd: ki fog billenni az egyensúly). A gyárnak nevet adó, de a vállalkozást csak az apjától örökölt főnök (a konszolidáltan őszülőre, polgáriasra fazonírozott Javier Bardem) a film protagonistája, és annyira jól megírt, sokdimenziós figura, amilyet nagyjátékfilmes hosszban ritkán látni, az efféle antihősök inkább egy tévésorozat engedékenyebb méretében tudnak jól kiteljesedni. Ugyanis amennyire szimpatikus (kedves, szerény), de egyszerű a film elején, annyival lesz egyre izgalmasabb karakter piszkos ügyei fokozatos fényre derülésével. Olyan jellegű kíváncsisággal nézzük (és már-már drukkolunk neki), mint ahogyan mondjuk Tony Sopranót néztük nem is túl régen: tudjuk, hogy gazember, de annyira jól csinálja, hogy az már művészet. Ez pedig nemcsak a most is brillírozó, karizmatikus Javier Bardemnek köszönhető, hanem a forgatókönyvnek is, amiben azért nagyon ügyeltek, hogy ha nem is esetlen, de emberibb, tényleg törődő pillanataiban is elkaphassuk a címbéli főnököt. Ráadásul a többi karakter sem egyértelműen jó vagy rossz, kiszolgátatott vagy „abuzátor”: mind nézőpont kérdése, és mindegyikük egy-egy gépezet – egy kínosan egyensúlyban tartott mérleg – része.

De nemcsak ezért nagyszerű a forgatókönyv. Hanem mert épp annyi konfliktust dob a főhős elé, amennyit a néző még követni bír, és mert ezek a konfliktusok mindegyike ügyesen tükröz valamilyen kortárs problémát amellett, hogy remekül össze is tudnak fonódni. Ott van például a magánélet és munkahely toxikus elválaszthatatlansága (a gyerektelen, amúgy is atyáskodó Blanco következetesen a gyerekeinek hívja az alkalmazottait, a gyár szerinte egy nagy család), ott van a metoo (Blancóról apránként derül ki, hogy szeret viszonyt folytatni a gyár fiatal gyakornokaival), ott van a bevándorlók integrálásának kérdése (ami a filmben nemcsak diverzitás-kvótákat kipipáló munkaerőt jelent, hanem az öregedő főhős férfiasságának kihívóját is), ott van a munkaerő-kiszipolyozás fenntarthatatlan jelensége (a gyár egyik nemrég kirúgott alkalmazottja ottalvós sztrájkot kezdeményez a gyár bejárata előtt). No meg a legfontosabb: mi az egésznek a lényege? Mi hajtja az embert, a főnököt? Esetünkben már nem is a pénz, hanem egy még szörnyűbb absztrakció: az ember mások szemében tükröződő értéke, ami a filmben konkrétan egy áhított díj formájában jelenik meg. (Vessük össze a direkt a díjszezonra készített filmek paradigmájával.*)

A legszebb az egészben az, hogy a forgatókönyvet is jegyző Fernando León de Aranoa milyen egyszerű eszközökkel hozza létre mélyfekete szatíráját: néha bedől ugyan a papolás kényszerének, és van, amikor a sulykot is túl messzire veti (Blanco egy adott ponton konkrétan szarba nyúl, bocsánat, hogy leírtam), de legtöbbször harsány színek nélkül, realizmusközeli modorban mutatja meg, hogyan működik a kapitalista logika, és hogy miért lehetetlen küzdeni ellene. Ebben a világfelfogásban ugyanis a látszat minden: nem kell jó főnöknek lenned, elég, ha annak látszol. És a látszatot az felügyeli, aki a pénzt és a befolyást felügyeli. Blanco egy zseniális manipulátor, aki egy ideig a nézőt is az ujja köré tekeri. A film végi megoldás pedig kísértetiesen emlékeztet arra az ördögi körre, ami pl. Hollywoodot is működteti: felbukkan egy probléma; botrány lesz belőle, a közvélemény változást követel; kitalálnak valamiféle kvótát, látszatmegoldást, rádobnak egy kis készpénzt; mindenki boldog. „Boldog”.

Ha nem lenne a filmnek ez a remek, szubtilis fekete humora, akár horrornak is felfoghatnánk: a mindennapi élet horrorjának, a piacgazdaság megváltozthatlansága horrorjának: annak a horrornak, hogy bármi történik, ugyanazok a figurák maradnak hatalmon, akik nem legyőznek, hanem magukhoz hasonlóvá tesznek. És ami a legszörnyűbb: ők sem velőig romlott, eredendően gonosz emberek. Csak egyszerűen ezt örökölték. Mert ez az egyensúly, a dolgok így működnek, és kész.

* Ez a film talán most épp nem olyan, de Spanyolország Oscar-jelölése mellett azért hat Goya-díjat elvitt idén februárban a húszból, amire jelölve volt.