Charlie McDowell szatirikus túszthrillere betörőjének hübrisze a kapitalizmus üvegplafonját repesztené meg. A Netflix produkciója tartalmában nem tér el a midcult aktuális csapásvonalától, de formanyelvében egy, a mainál szofisztikáltabb filmkultúrát követel magának.

Míg napjaink hollywoodi nosztalgiahulláma rendszerint a Reagan-éra ifjúságának ízlésformáló kasszasikereit hivatott újramelegíteni, addig Charlie McDowell rendező legújabb alkotása, a Váratlan szerencse a szórakoztatóipar kifinomultabb iskoláiba vágyódik vissza: cselekményszövésében Claude Chabrol társadalomtudatos pszichothrillereinek visszafogottságát, ízlésvilágában az ’50-es évek normaszegő noirjait kísérli új életre hívni.

A különféle, dicsőségesebb korszakokba nyúló hatáskapcsolataival már a film négyperces nyitóképe is elkérkedik: A Hitchcock-opusok art deco tipográfiáját használó főcímének Danny Bensi és Saunder Jurriaans stílusérzékenyen komponált zenei aláfestése egyszerre mímeli Bernard Herrmann Szédülésének lúdbőröztető taktusait és Henry Mancini Terror-kísérletének bódító sejtelmességét, ami némiképp szembemegy azzal a dél-kaliforniai napsütésben fürdőző idillel, ahogy a percekig kitartott hosszúsnitt alatt, az őszi pasztellszínekben barnuló luxusnyaraló garnitúráját szemlézhetjük. A David Hockney művészete előtt tisztelgő festői beállítás elsőre önérdekű formagyakorlatnak tűnhet, ám amikor a cselekmény egy bizonyos fordulata után, egy órával később visszatérünk ugyanebbe a perspektívába, már nyoma sem lesz a korábbi lakályosságnak: az apartman fényűzését dekadensnek, falait szorító satunak fogjuk érzékelni.

A kezdeti csendéletet a film elején a térbe lépő névtelen betörő (Jason Segel) szervezi át, aki olyan természetes lazasággal járja be a szobákat, illetve az udvar gyümölcsösét, hogy az lehet a benyomásunk, ő a pompás birtok királya. Bicskájával a kezében a narancsfa szüretelésében még gyakorlottnak is mutatkozik: ahogy egészében kebelezi be termését, A Keresztapa trilógia halálmotívuma juthat eszünkbe róla.

A szarka helyidegensége csupán akkor lesz szemet szúró, amikor a villa értékeit kéne kifosztania: míg a kertész kékgallérját mintha csak rá szabták volna, addig a jómódúak valóságában már otthontalanul érzi magát. Ha vagyonról van szó, a borsos Rolex-karórát még megkaparintja, de az annál feltehetően jóval becsesebb képzőművészeti alkotásokra vaknak mutatkozik. Mikor aztán végre olajra lépne az alig pár ezer dolláros zsákmányával, akkor toppan be a történet másik két anonimje: az üdülő valódi nagyura, a disznófejű techguru (Jesse Plemons), és közönyös oldalbordája, illetve alárendeltje (Lily Collins).

Ebben a jelenetben törik meg a Váratlan szerencse első tíz percének némajáték-varázsa, ahol az addig színtisztán vizuális narratívát felváltja egy konvencionálisabb (és valljuk be, elkerülhetetlen) elbeszélésforma, mely a Coen fivérek diszkrét abszurdját idézi: a milliárdos házaspárt olyannyira nem hatja meg ügyefogyott kirablójuk hadonászása, hogy még plusz útravaló pénzmagot is csomagolnak neki, csak ne piszkítsa tovább a társalgójuk ékes szőnyegét. A betörő azonban végül mégsem éri be a szerény ötezer dolláros alamizsnával, amikor ráeszmél, hogy egy rejtett biztonsági kamera már a villa bejáratánál lencsevégre kapta csetlés-botlását. Az új alku ötszázezer dollár kézpénzben, a bökkenő mindössze annyi, hogy az legkorábban másnap délután érkezik meg, addig hármasban kell boldogítaniuk egymást.

Ez az a pont, amikor a karakterek a lustább nézők okulására megrágják az alkotók osztályharcot érintő kérdésfelvetéseit, Jesse Plemons önmaga szellemóriásával kevélykedő antagonistája pedig végérvényesen a Szilícium-völgy nyerteseinek felskiccelt őstípusává redukálódik. A két férfi farokméregetése ennek ellenére végig szellemes tud maradni, de hármójuk közül talán csak a feleség figurája domborodik közel háromdimenzióssá. Lily Collins mértéktartó játéka ajánlatot tesz belső indítékainak több irányú olvasatára is: számító femme fatale-ként és önrendelkezésre ébredő sugarbabyként egyaránt hiteles tud maradni.

A film egyik legsikerültebb epizódja is ehhez a dualizmushoz köthető: Az újgazdag technofil arra kéri kellékfeleségét, próbáljon meg a jámbor bűnöző lelkéhez közelebb férkőzni, hiszen már túl sok tőke forog kockán. Esti mozizásukhoz az alkalomhoz illően John Landis Három amigóját választják, melynek ikonikus sivatagi jelenetében a szomjhalál küszöbén álló Steve Martin és Martin Short kulacsaik utolsó cseppjeit próbálják kipréselni, miközben mellettük Chevy Chase a sajátjával fröcskölve gurgulázik. A nő és a betörő ezen cinkosan összenézve nevetnek, mintha kiszolgáltatottságukban egymás megértésére leltek volna. De hogy valójában mi forgott a fejükben, az később sem fog bizonyosságot nyerni, mert minden esetlensége ellenére a Váratlan szerencse gondolkodó felnőttként kezeli nézőjét. A mai Hollywoodban már ez is valami.