A Társadalmi dilemma minden aránytévesztése ellenére is az utóbbi évek legfontosabb dokumentumfilmje. Ennél érhetőbben ugyanis még senki nem foglalta össze az adatkapitalizmus rémálmát.

A Chasing Ice és a Chasing Coral után Jeff Orlowski új filmjében a fehéredő korallzátonyok és az olvadó gleccserek után az éterbe tekint, szembenézve – és nézőit szembesítve – egy olyan problémával, amely közel sem olyan kézzelfogható és szemmel látható, mint a klímaváltozás, ezért pedig annál talán még ijesztőbb is. Ez az adatkapitalizmus, vagy más néven megfigyelési kapitalizmus. Korábbi természet-dokumentumfilmjeinek borúlátó hangvétele a Társadalmi dilemma kőkemény sokként felérő másfél órájában jóval artikuláltabb és direktebb, egyes pillanataiban akár hatásvadásznak is nevezhető. Ugyanakkor erről a rettenetesen ijesztő és moralitásában felettébb ocsmány témáról nem lehet másként beszélni. Orlowski filmje továbbá semmiféle újdonságot vagy megfejtést nem hoz az egy ideje erőteljesen pörgő adatkapitalizmus-diskurzusba. Az viszont, ahogy a Facebook, a Google, az Instagram, a Twitter, vagy épp az Uber és a Pinterest volt fejlesztőivel, mérnökeivel, vezetőikkel és a témában mindenkinél jártasabb szerzőkkel, tudósokkal és egyéb szakikkal körbejárja a közösségi média etikai zsákutcáit és ép gerinc nélkül lapátolt monetáris szarkupacait, mindenképp kiemelkedő. Orlowski okos emberek okos szövegeivel rugdossa belénk a lényeget, hogy aztán azt tovább árnyalva felállítsa az összes szőrt a hátakon.

Ez a lényeg pedig a következő: az ingyenes – vagy hát annak vélt – közösségi oldalakat az azokat életben tartó hirdetők igényeinek megfelelően úgy berhelik a techcégek, hogy a felhasználók egyre többet kapjanak a reklámokból és így egyre többet is vásároljanak. Az „elérés” hatékonyságának folyamatos növelése érdekében pedig a cégek olyan algoritmusokat írtak és írnak, melyek célja egyszerűségükben rémisztő: minél többet akarnak tudni az egyszeri „júzerről” azért, hogy a hirdetések még hatékonyabban betalálják őket. Minket. Azért fizetnek az „ügyfelek”, hogy mi kattintsunk. Ahogy a filmben el is hangzik: mi vagyunk a termékek, a hirdetőknek minket értékesítenek. Az hoz profitot, ha minél tovább izzik a szemünk a monitorok előtt. Az nem, ha kirándulunk, vagy ha egy tényleges könyvet olvasunk. Úgy tervezték ezeket az oldalakat, hogy függőséget termeljenek, hogy ne lehessen őket félretenni. Az internetezési szokásainkból, a közösségi oldalakon mutatott viselkedésünkből, klikkeléseinkből – és még ki tudja miből – kinyert adatokat visszaforgatják mindezek tudatos manipulációjába azért, hogy még több reklámot, még több hirdetett oldalt beszopjunk. Mi pedig – tisztelet a kivételnek, vagy annak, aki azt hiszi, hogy kivétel – be is szopjuk.

Orlowski a címbeli dilemmát a fenti beszélőfejekkel foglalja össze, és noha a megszólalók egymásra vagdosásával, egymásra-válaszoltatásával többnyire erős, koherens gondolatokat formál, azonban egyes szegmensek esetében ez nem mindig jön össze, amitől a Társadalmi dilemma olykor önismétlővé válik. Ez ugyanakkor – érdekes módon – nem biztos, hogy baj. Az ismétlés a tudás anyja, és tegyük fel, hogy a sulykolás meg az apja, filmjének alapproblémáját pedig nem lehet eléggé sulykolni.

Orlowski a közösségi oldalak és internetes szolgáltatók kapitalista dizájnjának mélyére nézve annak hosszú távú társadalmi és politikai vonzatát is elemzi. Ez pedig rettentőbb annál, ahogy például a Facebook és a Google nyúlkál a pénztárcánk után. Elénk tárul egy világ – az a bizonyos szép és új – melyben annyira fontosak lettek az internetes kapcsolatok, hogy az már természetes. Észre sem vesszük, hogy ezeket a kapcsolatokat minduntalan manipulálja valaki. Az ügyfél. Pénzzel. Azért, hogy szociális életünk minél nagyobb hányadát töltsük képernyők, így pedig fizetett hirdetések előtt. Illúzióink pedig ne legyenek, az algoritmusok intelligenciáját épp olyan irányba fejlesztik, hogy a figyelmünket a lehető legkevésbé terelhessük el a mátrix nyújtotta talmi kapcsolatok felszínes értékeiről.

A szociális kapcsolatok után Orlowski kitér arra is, hogy közösségi oldalak hogyan és mennyiben rágják meg a fiatalok mentális egészségét, de a hangsúly azon van, hogy kitér, ugyanis ezt a témát leginkább csak ledarálja. De nyilván jó tudni erről is.

Ezután tér át a film a politikára, itt pedig szerencsére Orlowski elidőzik. Ez a Társadalmi dilemma legijesztőbb szegmense. A közösségi oldalak egyre nagyobb térhódításával párhuzamosan nőtt a politikai megosztottság is, melynek egyik fő oka szintén az, ahogy a techvállalatok – köztük főleg a Facebook – az elénk terített hírfolyamot politikai preferenciáinknak megfelelően is manipulálják: az emberek kollektív valóságészlelése és közös tapasztalataik így pedig semmissé válnak. Csak azt látjuk, amit szeretünk látni és szeretünk elhinni. Az érdemi vitának helye már nincs. A legnagyobb gyomrost a politika-szekvenciában a következő fekete igazság adja: az álhírek félelmetesen gyorsabban – a Twitteren hatszor gyorsabban – terjednek ezeken az oldalakon, mint a valós információk. Azért, mert az álhírek csábítóbbak, népszerűbbek, „érdekesebbek”. Azaz jövedelmezőbbek. Az igazságnál.

Az adatkapitalizmus fenti szociális, pszichológiai és politikai hatásait Orlowski egy dokumentumfilmjébe illesztett – az adott témákra szétszabdalt – rövid játékfilmmel próbálja meg közérthetővé, de talán még szórakoztatóvá is tenni, kevés sikerrel. Noha Skyler Gisondo, Kara Hayward és Vincent Kartheiser mindent megtesznek, a rövidfilm ettől még egyszerre lesz didaktikus, banális, felszínes, redundáns és így teljesen felesleges is. Minden bőven átjön a megszólalók gondolataiból és a kötelező dokumentumfilmes inzertekből.

A film kvázi-főszereplője, a Google volt fejlesztője, Tristan Harris kitűnő analógiát hoz például arra, hogy mi is ez az egész, amit a Szilícium-völgy óriásai velünk tesznek: a közösségi oldalak fejlesztőit bűvészekhez hasonlítja, akik már a pszichológia megjelente előtt képesek voltak megérteni, feltérképezni és kihasználni az emberi agy bizonyos működési mechanizmusainak hiányosságait. Ma pedig már nem csak a fejlesztők dolgoznak így, hanem a végtelen szervertermekben hűsölő gyermekeik, az algoritmusok is, maguktól, önjáróan, önmagukat folyamatosan finomhangolva. Egy másik beszélőfej szerint pedig alig vannak már a techcégeknél olyanok, akik konkrétan tudják követni egy-egy hirdetés- vagy értesítésoptimalizáló algoritmus viselkedését és annak okait. Miközben az agyunk – mondja megint más – nem mostanában változott, addig ezek az algoritmusok eszetlen tempóban okosodnak. Sarah Connor lassan ökölbe szorítja a kezét.

Ahogy a klímaváltozással foglalkozó dokumentumfilmjeit, úgy Orlowski a Társadalmi dilemmát sem zárja világégés-vízióval, az utolsó percek reményteliségét, a megszólalók jó tanácsait és úgymond „megnyugtató” gondolatait ugyanakkor képtelen hangsúlyossá – sőt, hihetővé – tenni. Irdatlan mértékű megalapozott, megérvelt, logikus pesszimizmus uralja ugyanis a filmet, amin nem igazán segíthet pár kedélyes epilógusmondat, vagy egy megálmodott etikusabb, jobb, felelősebb, biztonságosabb, egészségesebb, szabályozottabb, humánusabb online-világkép felvázolása. Sebtapasz nyílt törésre.

Minden szerkesztésbeli aránytalansága és hangsúlytévesztései ellenére a Társadalmi dilemma az utóbbi évek egyik legfontosabb dokumentumfilmje. Ennél érthetőbben és érzékletesebben ugyanis senki nem fogalmazta még meg ezt a rémálmot.