Külsőségeit tekintve presztízsprojekt, valójában egy közepes thriller Robert De Niro tévés (streaminges) bemutatkozása. Íme, a globális krízis a szalagcímek alapján, bármiféle mélység nélkül.
Rejtélyes kibertámadás rázza meg az Egyesült Államokat. A krízis már a nulladik napon szedi az áldozatait, így a kormány nem várhat sokáig. Az elnök (Angela Bassett) felhívja egyik elődjét, George Mullent (Robert De Niro), hogy térjen vissza és egy olyan bizottság vezetőjeként küzdjön a fenyegetés ellen, ami a teljes politikai elittől kapja a megbízást. Mullen a sorozat szerint enigmatikus figurája az amerikai politikának, utolsó elnökként mindkét nagy párt támogatását élvezte, mégsem újrázott, pedig mindenki szerint biztos lett volna a győzelme. Visszatérve teljes felhatalmazást kap, annak ellenére, hogy ezt többek között lánya (Lizzy Caplan) is ellenzi. És ahogy az egy ilyen sorozatban lenni szokott, sosem tudhatjuk, hogy épp ki árul el kit.
Ha valaki mindenféle előzetes tudás nélkül néz rá erre a sorozatra, egyértelmű, hogy egy minőségi, a valóságunkra érdemben reflektáló szériát vár. Erre utal a sok asszociációt elindító premissza, meg persze az erős színészgárda, ami jó keresztmetszetet ad izgalmas kortárs karakterszínészekből (Lizzy Caplan, Jesse Plemons, Dan Stevens, Connie Britton) és tévés-mozis legendákból (Matthew Modine, Joan Allen, Angela Bassett és mindenekelőtt Robert De Niro). Az előbbi szempont – a valóságra reflektálás – az, amiből alig-alig kapunk valamit a hat epizód során, ám különös módon mintha az alkotók is tudnák, hogy ehhez nagyon kevés a tartalom a sztoriban, így idővel el is engedik ezeket az ambíciókat, és megpróbálnak egy streamingre optimizált thrillert készíteni.
Ebben a tekintetben pedig nem is sikertelen a vállalkozásuk. A hat, átlagosan ötven perces epizód ideális a gyors megtekintéshez, a részek dramaturgiai felépítése profi, megfelelő ütemben jönnek az új információk, és végül különösebb logikai buktató nélkül ér körbe a történet – bár az is tény, hogy a fordulatok iránya viszonylag hamar sejthető. És persze a fentebb említett szereplőgárda is biztosítja, hogy ilyen téren nem lehet probléma a sorozattal. Gondban vagyunk viszont, ha elkezdünk figyelni arra, hogy milyen mondatokat kényszerülnek elmondani ezek az egyébként remek színészek.
Ezáltal pedig el is érkeztünk oda, hogy miért kudarcos ez a széria: egyértelmű, hogy itt elsősorban a forgatókönyv minősége volt a probléma. A Nulladik nap ugyanis szinte minden közhelyet felhasznál, amely manapság megfogalmazódik a világunkkal kapcsolatban: talán senki nem lepődik meg azon, hogy ismét a virtulitástól kell félnünk, ami természetesen összekapcsolódik a terrorizmussal, a szélsőségek előretörésével. Emellett társadalmaink végletesen megosztottak, mindent a nagyvállalatok és az oligarchák uralnak, a média pedig hazudik.
Néhány mellékszereplő sorsán keresztül érzékeltethetjük a leginkább, hogy mennyire is sematikus ilyen téren a sorozat: egyrészt Dan Stevens alakítja Evan Greent, egy népszerű podcast házigazdáját, aki idővel elkezd vegzálni a politikai hatalom. Ő képviseli az amerikai média fősodoron kívüli részét, aminek pont az elmúlt választások nyomán kezdtek el egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítani. Aztán ott van Clark Gregg mint Robert Lyndon, egy befolyásos milliárdos, akinek kétes ügyei vannak, és látszólag kézivezérléssel irányítja a teljes politikai osztályt. De valójában egy pillanatig sem látjuk, hogy Evan pontosan mit kritizál a kormánnyal kapcsolatban, utóbbi pedig mintha csak céltalanul beszélgetne sötét szobákban.
A Nulladik nap összes részét Lesli Linka Glatter rendezte, aki korábban a Homeland sok epizódját is, ez pedig azért különös egybeesés, mert a Claire Danes főszereplésével készült széria megmutatja, miként lehet jól csinálni ezt a műfajt, és hogyan lehet egy sorozat egyszerre izgalmas thriller, miközben társadalmilag is releváns. Ahogy kiemeltük, utóbbi egyáltalán nem mondható el a Nulladik napról, még akkor sem, ha a készítők az utolsó epizódban igen erőltetetten próbálják valahogy a széria mondanivalóját arrafele terelni, hogy az igazság fogalmával foglalkozzon. Az Angela Bassett által alakított elnök ki is mondja, hogy bár az igazság általában megkérdőjelezhetetlen, nem mindig az a legfontosabb.
A gyanú árnyékában – Alex Gansa, Howard Gordon: Homeland – A belső ellenség
A Showtime eddig négy szezont megért, többszörösen díjazott sorozata igyekszik kiválogatni azt, hogy mit kell megtartania és mit kell kidobnia elődjéből, a 24-ből.
A két elnök között megpróbálnak a készítők egy ellentétet is építeni. Evelyn Mitchell elnöknő a klasszikus értelemben vett reálpolitikus: az előbb felidézett beszélgetésben azzal is szembesíti elődjét, hogy nem lehet ábrándokat kergetni: az elnök feladata nem az, hogy egy elképzelt országot irányítson, hanem hogy az előtte álló feladatokat oldja meg. Ezzel szemben George Mullen az utolsó jelenetekben a régi világ, az amerikai éthosz képviselőjeként lép fel, amikor a személyes érintettsége ellenére szembesíti a bűnösöket, ezzel lehetőséget ad az amerikai politikai elitnek arra, hogy kijavítsák a saját hibáikat. Nézőként itt jövünk rá, mire is ment ki a játék: a Nulladik nap is egy olyan sorozat, ami szeretne hinni abban, hogy az Egyesült Államok egykori pozíciója még visszaállítható. Hiszen csak akkor lehet megküzdeni a külső ellenségekkel, ha belül minden rendben van. Persze önmagában ez a gondolat vajmi keveset ér. Akkor lehetett volna mindennek komolyabb fedezetet adni, ha a készítők korábban nem ennyire vastag ecsetvonásokkal skiccelték volna fel a bírálatukat.
Némileg egyébként a sorozat fogadtatásában is ez ütközik ki: politikai-ideológiai oldaltól függetlenül hangzik el, hogy ez a széria mennyire pontosan mutatja be, miben élünk. Az azonban mindig sokat elmond, ha egy produkciót saját maga ellentettjeként is lehet értelmezni, mert ilyenkor mindig fel kell tenni a kérdést, hogy nem egy üres lapot nézünk-e, amire mindössze mi projektáljuk rá az aktuális véleményünket.
A Nulladik nap semmiképpen nem az a sorozat, aminek sokan várták. Azt ezzel együtt nem lehet mondani, hogy ne lehetne megnézni, akár élvezni – de ha izgalmas, mégis mély politikai thrillert akarunk, még mindig inkább a Homeland irányába kell kacsintgatnunk.
