Radu Jude a Kontinental ’25-ben Kolozsvárra teszi át székhelyét, hogy kedves témáit egy bírósági végrehajtó lelkiismereti tragikomédiáján keresztül vizsgálja.

Saját bevallása szerint két nagy klasszikus, a Psycho és az Európa ’51 nyomdokain jár Radu Jude Kontinental ’25 című filmje. Míg előbbitől elég távoli asszociációként a szerkezetét kölcsönzi (először másvalaki tűnik főszereplőnek, aki azonban a film elején meghal), utóbbinak a társadalmi érzékenységét, a feszítő társadalmi ellentéteit és az egyén felelősségét gondolja tovább, de egyúttal szatirizálja is ezeket. A Kontinental ’25 kolozsvári bírósági végrehajtó hősnője, Orsolya (Tompa Eszter) ugyanis egy hajléktalan öngyilkossággal végződő kilakoltatási kísérlete után gondolkozik el azon, hogy mit tehetett volna másképp, milyen igazságtalan a világ. Jude pedig a tőle megszokott pesszimizmussal nem fest rózsás képet: Orsolya lelkiismereti válságát senki nem érti meg, és tulajdonképpen ő sem változtat az életén az eset után.

Roberto Rossellini neorealista filmremekében, az Európa ’51-ben szintén egy tragikus haláleset katalizálja az eseményeket, annak hősnője, Irene (Ingrid Bergman) azonban a társadalmi igazságtalanságok felismerésével, a bűntudattól és tettvágytól fűtve ámokfutásnak tűnő jótékonykodásba kezd, amit a jómódú, nagypolgári környezete úgy értelmez, hogy megőrült. A film vége mégis már-már szentté avatja a szanatóriumba zárt Irene-t. Radu Jude körmönfontabb alkotó annál, mint hogy egyszerűen paródiába fordítsa a történetet: a Kontinental ’25 is keserű képet mutat a szociális érzéketlenségről és a lakhatási válságról, ugyanakkor a kisfiú halálát egy hajléktalané váltja fel, aki hiába volt egykor élsportoló, a sorsa senkit nem érdekel. Így pedig Orsolya jajgatása és önostorozása is csak – Jude saját szavaival élve – a karikatúrája lehet Irene fizikai és lelki utazásának.

Orsolya személye és pozíciója is a fonákja az Irene-ének. Bírósági végrehajtóként ugyanis a hatalom kiszolgálója, azaz esetében nem történhet meg az a 180 fokos fordulat, amellyel Irene a jóléti punnyadásból a szegények oltalmazójává lesz. A Kontinental ’25-ben senkit nem érdekelnek a szegények, valójában még Orsolyát sem, habár egyértelműen hat rá, hogy egy ember halála félig-meddig az ő lelkén szárad. Judétól azonban hiába várunk drasztikus megnemesülést, a korrumpálódott Orsolyának nem jár kegyelem.

A Kontinental ’25 ugyanakkor a magyar Kilakoltatás című filmmel is rokon, amely szintén kevert hangnemben, abszurd és tragikus megközelítéssel dolgoz fel egy kilakoltatást – kelletlen szerep a végrehajtóé, akiben a feltámadó lelkiismeret összeütközik a kötelességtudattal. Jude filmje azonban csak kiindulópontnak használja a kilakoltatás epizódját, nagyobb részben azt követhetjük nyomon, ahogyan Orsolya igyekszik feldolgozni a történteket. Ismét egy intézkedő, kaotikus mindennapokat megélő nőt követünk, aki három nyelven (románul, magyarul és németül), öt-hat változatban meséli el, hogy mi történt vele, beszélgetőpartnerei viszont flegmán hallgatják. Senki nem érzi át a helyzetét, senki nem tud neki vigaszt nyújtani, családtagjai és kollégái mellett még a pópa sem.

Ebből következik, hogy Jude filmje az ismétlésre épül, ami veszélyes dramaturgiai eszköz, ez esetben pedig inkább fárasztóvá teszi a végeredményt. Természetesen röpködnek a nacionalista, xenofób poénok, előkerülnek az ismerős témák, Románia és a kelet-európaiság minden ellentmondásossága, a kifigurázott sztereotípiák és felnagyított gyengeségek viszont mintha Jude korábbi filmjeiben erősebbek lettek volna. A nacionalizmust hidegrázós, a disztópia határát súroló csúcspontba sűrítő Bánom is én, ha elítél az utókor, a kettős mércét intézményesítő, eközben covid-szatíraként is fergeteges Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban vagy a tucatnyi témát (öngyarmatosítás, kizsákmányoltság, social media hírnév, trágárság, a szocializmus öröksége…) eggyéolvasztó Ne várjatok túl sokat a világvégétől persze magasra tette a mércét. Jude rengeteget dolgozik, nincs olyan év, hogy ne jelentkezne legalább egy-két rövidfilmmel. A mennyiség viszont ezúttal a minőség rovására ment: az új, még készülőben lévő projektje, a Dracula Park leágazásaként, egy iPhone-nal, 10-11 nap alatt forgatott film inkább csak ujjgyakorlatnak érződik, amely formailag és tartalmilag is elmarad a korábbi, hasonlóan személyes-társadalmi fókuszú tragikomédiáktól.

Az ismerős témák között olyanok bukkannak fel, mint hogy erdélyi magyarként elmenni se jó, mert Magyarországon sem látják olyan szívesen az embert, meg maradni se, mert akkor a románoknak kell dolgozni (egy kiadós orbánozás kíséretében). Orsolya esetében a kevert identitás is szépen megjelenik: a férje román, akinek a kedvéért egyházat is váltott és akivel románul beszél, az anyjával magyarul, a gyerekeivel pedig egy mondaton belül is kevert nyelven. Ezt a nyelvi sokszínűséget (az említett nyelvek mellett még latinul is megszólal Tompa Eszter!) valószínűleg csak a magyar és román nézők fogják tudni teljes egészében befogadni, de az erdélyi, kolozsvári körkép már szélesebb körben is érthető. (Ezt a Berlinale legjobb forgatókönyvnek járó Ezüst Medvéje is igazolhatja, amellyel Judét jutalmazták.)

Ahogy az Európa ’51 azt mutatta be, hogy az európai (olasz) elit milyen hamar elfeledkezett a második világháborúról és nem sokat tanult a traumából, úgy a maga módján a Kontinental ’25 is érinti a közöny, a szociális érzéketlenség, a pénzközpontúság és a kommercializmus szomorú hatásait. Mi lett Kolozsvárból? – tehetjük fel a kérdést, miközben többedjére mutatja a film a város szülöttje, Mátyás király szobrát. Trendi, német butikhotel építése miatt meg kell halnia egy embernek, a város határában bizarr dinópark és kínai zsúfoltságú lakónegyedek épültek, az utakon délkelet-ázsiai ételfutárok nyüzsögnek, akikkel szemben a román joghallgatóból lett futárban feltámad a nemzeti büszkeség, majd Románia meghágja a magyarságot. Keresztek végtelen montázsa helyett ezúttal idegenvezetés Kolozsvár kevésbé festői helyein – ahogy az előzőek, úgy a Kontinental ’25 is működik városfilmként is. Ez mind működik a filmben, ami ugyanakkor kevésbé innovatív formailag, kevésbé provokatív mondanivalójában, egyszerűen kevésbé ütős történetében, mint az előzőek. Persze egy közepes Jude is jobb, mint a semmi, de erre most könnyebb legyinteni – akárcsak egy hajléktalan halálára.