Iveta Grófová szlovák rendezőnő Emma és a halálfejes lepke című filmje a második világháborús szlovák bábállam borzalmaival néz szembe. Egy zsidó kisfiú, és az őt bújtató felvidéki magyar varrónő köteléke révén nemcsak a túlélés törvényéről gondolkodik, hanem a nacionalizmus és a multikulturalizmus összeférhetetlenségéről, a nyelvhasználat kérdése mögött izzó gyűlöletről is.

A multikulturalizmus érték. 1920. június 4-én a trianoni béke egy olyan Csehszlovákia létrejöttét pecsételte meg, ami legalább annyira soknemzetiségű állam volt, mint korábban az Osztrák-Magyar Monarchia. Csehek, szlovákok, felvidéki magyarok, kárpátaljai ruszinok, szudétavidéki  és „városi” németek, lengyelek éltek egymás mellett – és akkor még a zsidó vallást követő lakosságról nem is beszéltünk. E multikulturalizmus ünneplése, piedesztálra állítása azonban elképzelhetetlen volt egy olyan frissen született nemzetállamban, ahol az idegengyűlölettel átitatott nacionalizmus, a szélsőségek felerősödése és a revíziós fenyegetettség jellemezte a politikát. Csehszlovákia épp olyan multikulturális pokollá vált, mint amilyen az Osztrák-Magyar Monarchia volt, a geopolitikai folyamatok elszabadultak. Az 1938-as müncheni konferencia a Szudétavidéket csatolta Németországhoz, az első bécsi döntés a Felvidék egy részét Magyarországhoz. 1939-ben náci megszállás alá került Csehország, Szlovákia pedig egy klérofasiszta bábállamként élt tovább Jozef Tiso római katolikus pap, egyben az ultranacionalista, antiszemita és antikommunista Szlovák Néppárt elnökének vezetésével. Mindennapossá vált a náci jelenlétből, illetve egy szlovák félkatonai szervezetből, a Hlinka-gárdából eredő erőszak. A „kulturális olvasztótégely” kifejezés pedig a lehető legrosszabb jelentésárnyalattal ruházódott fel: az idegen nemzetek és kultúrák felszámolásával.

Az Emma és a halálfejes lepke 1942-ben játszódik egy szlovák-magyar határhoz közeli faluban. A Hlinka-gárda már Pozsonypüspökiben is javában hajtja végre a zsidó családok deportálását náci felügyelet mellett. A magyarajkú varrónő (Borbély Alexandra) ilyen körülmények között talál rá a csűrben rejtőző Simonra, elhurcolt zsidó főnökasszonya kisfiára (Nico Klimek), és a saját életét is kockára téve dönt a gyermek rejtegetése mellett.

A Peter Kristúfek regénye nyomán készült film nagy erénye, hogy egyszerre képes felrajzolni azt a bonyolult motivációs hálózatot, ami a szlovák csatlósállam korabeli működését jellemezte, illetve törődni a benne sodródó egyénnel. A szlovák római katolikus egyház aggályok nélkül adja náci kézre épületeit, hogy aztán azokat zsidó ingóságok raktáraként használják. A Hlinka-gárda szabadon üldözheti a zsidókat és a már megszállt cseheket, magyarellenességük gyakorlatba öntése viszont a szövetséges viszony miatt még finomhangolásra szorul. A menedéket jelentő pajtában – azaz szlovák földön, de magyar tulajdonú talajban – viszont egy halálfejes lepke lárvája vár a kifejlődésre, hogy rászabadítsa a kistelepülésre és az országra a már lappangó halált, gyűlöletet és káoszt.

Iveta Grófová a szlovák bűnökkel szembesíti honfitársait és Közép-Európát, de tulajdonképpen egy második világháborús közeljövőt előrevetítő világot érzékeltet: minden egyes szereplő feje fölött ott lebeg az eltűnés, a megsemmisülés veszélye. A zsidó kisfiúra a holokauszt borzalmai várnak. Pozsonypüspöki magyar lakóit a kollektív bűnösség elve alapján fogják jogfosztani. A szudétavidéki SS-tiszt háborús bűneit kivégzéssel vagy kitelepítéssel fogják megtorolni. A Hlinka-gárdista minimum börtönre számíthat. Nem véletlenül játszik Martin Strba operatőr a mélységélességgel, homályba vesző képekkel, és borítja sötétbe Marika arcát a záróképen.

Iveta Grófová helytörténészi attitűddel, multikulturális nyitottsággal és női érzékenységgel kerüli el vagy vonja be a második világégés reprezentációjának sablonjait. A gyermeki szemszög toposzát (A csíkos pizsamás fiú, Jojo nyuszi) kiegészíti a magyar varrónő nézőpontjával; a világháború duális ábrázolásmódját feloldja azzal, hogy a Hlinka-gárdistában és az SS-tisztben is megtalálja a kisembert. A zsidómentés attrakciókereső logikáját (Schindler listája, Egy élet, Perlasca – Egy igaz ember története) pedig a falusi környezettel semlegesíti.

Marika élő-lélegző alakjának nyitja, hogy miközben frontkatona férjét gyászolja, ő maga nagyon is élni akar. A rendezőnő gondosan építi fel a nő életstratégiáját, és etikai értelemben is meri kényelmetlen helyzetbe hozni. A túlélés egyik záloga ugyanis a hasznosság és a munka, és rendre Marikához kerülnek az elhurcolt zsidók ruhái egy kis átszabásra, a golyónyomok foltozására. Másik záloga a női vonzerő, a hatalmat birtokló férfiak figyelmének megragadása. Marika motivációit ugyanakkor gyakran felülírják érzelmei. Hiába fenyegeti a túlélést a zsidó kisfiú bújtatása, embersége és gyermektelensége előhívja belőle az oltalmazó lényt. Máskor viszont mindent felülír benne a szeretethiány, és magyar létére, illetve a lebukás veszélye ellenére özvegyi ágyába enged egy gárdistát. Borbély Alexandra mély odaadással kelti életre ezt a felvidéki nőt, aki úgy lehetne a Világ Igaza, hogy közben nem egy makulátlan szent. Iveta Grófová joggal ragadja meg a hősnőben azt a dilemmát, hogy a mindennapos razziák során a saját, vagy a pajtabéli ártatlan lélek élete fontosabb, és a nyitott végű befejezésnél is homályban hagyja, hogy a varrónő miképpen próbálja megóvni fogadott gyermekét.

Az Emma és a halálfejes lepke a menedék fogalmát depresszíven árnyalja. Lehet, hogy Simon nem került deportálásra, de a pajta számára nemcsak mentsvár, hanem börtön is. A bújtatójával kötött íratlan kompromisszum láthatatlanságra ítéli, gyermekkora elillan. A rendezőnő az egymásra gondosan épülő jelenetezéssel képes a kisfiút az istállóban élő haszonállatokhoz hasonlítani. Etetik, itatják, széna közé bújtatják, a sertés levágásakor pedig a holokauszt bűneit vetíti a film előre – döbbenetes lelki terhet ró a túlélés törvénye megmentőre és áldozatra is. Iveta Grófová a deszkák résein át fényképezett szubjektív kukucskálással, illetve egy újságban látott hirdetéssel ragadja meg Simon gyermeki lényét. A fiú egy reklámanyagban pillantja meg a szabadságot jelképező „Emmát, aki szereti a napot”, és elméjében fokozatosan össze is mossa Marikával.

Iveta Grófová figyelme nem itatódik át méreggel a sötét oldal kapcsán sem, bűneik alól nem menti fel őket, de oral history-történetekhez illő élettapasztalattal megtalálja bennük az embert. A Lepke úrnak becézett SS-tiszt (Alexander E. Fennon) szudétavidéki németként állt a náci oldalra, felesége azonban cseh, s talán valamiféle bizarr bűntudatból igyekszik a nőnek új ruhákat szabatni – persze zsidó tulajdonból. Dusan kapitányt (Milan Ondrík) pedig legalább annyira fűti a szlovák nacionalizmus, mint az új élet iránti vágy. Hlinka-gárdistaként vonzalma ébred a magyar varrónő iránt, erőszak alapú udvarlásához pedig idővel zsidómentő cinkosság társul. Szokatlan megoldás, hogy az Emma és a halálfejes lepke a két férfit kétségbeesettnek és erőtlennek is meri mutatni: éjszakai razziájuk mellőz minden szervezettséget, összeverekedésük pedig úgy teszi nevetség tárgyává őket, hogy falusi szinten a náci-szlovák hierarchiát is relativizálja.

Az Emma és a halálfejes lepke lényegi aspektusa a nyelvkérdés. Az édes anyanyelv jogokat biztosít és vesz el, vegyeslakosságú környezetben gyakran gyűlölettel telítődik. A szlovák nyelvet félni kell, használata erény. A német oltalmat biztosít. A cseh veszélyt, a magyar megvetést ígér. Marika szerepében a felvidéki gyökerekkel rendelkező Borbély Alexandra négy nyelven zsonglőrködve igyekszik meglelni a túlélést biztosító kommunikációs formát. A film tetőpontja pedig elképesztően hatásosan domborítja ki a multikulturalizmus és a nacionalizmus összeegyeztethetlenségét. Szenteste a pozsonypüspöki templomban a kislányokból álló kórus magyar nyelven kezd énekelni, mire a szlovák hívek megpróbálják hangjukkal elnyomni őket. A kétnyelvű közösség akár megható kánonban is dicsőíthetné Jézust, ehelyett inkább Casablancát idéző verseny kerekedik a szeretet ünnepéből – humor nélkül, kölcsönösen izzó, nemzeti gyűlölettel.

Meggyőződésem, hogy a második világháború Közép-Európában keltett kölcsönös gyűlölethullámait a vegyes lakosságú környezet miatt érdemben csak mikrotörténelmi szinten lehet megérteni. E tényre érzett rá Iveta Grófová, és készített egy érzékeny, mértéktartó és józan mozgóképet a szlovák történelem legszégyenletesebb korszakáról. A film realizmust líraisággal és finom szimbolikával vegyítő stílusa a kultúrák összeférhetőségének jele. Az Emma és a halálfejes lepke önkritikus és aktuális sugallata szerint a kulturális sokszínűségnek értéknek kellene lennie, a másik emberben pedig nem a beszélt nyelvet, hanem a tetteket lenne érdemes meglátni. S miközben Pozsonyt már olyan helytörténeti sétán is be lehet járni, ami a szlovákság mellett a városi németség, a zsidóság és a magyarság örökségére egyaránt koncentrál, egy Szlovákiában formálódó új nyelvtörvényjavaslat azzal foglalkozik, hogy a köztéri feliratokban a szlovák vagy a magyar változat kapjon nagyobb figyelmet. A karácsonyi templomjelenet káosza alapján viszont nem kérdés a betűméret.