Sebastián Lelio legújabb filmje ritka stílbravúr: atmoszférateremtését és vizuális világát tekintve támadhatatlan, azonban alaptémáiban – hit és tudomány, vallási fanatizmus és jéghideg racionalitás, szülői szeretet és pusztító önfeláldozás – jóval mélyebbre is áshatott volna.
Marco Ferreri klasszikusa, A nagy zabálás óta minden magára valamit is adó cinefil pontosan tudja, hogy az evésbe – minden ellenkező híresztelés ellenére – bele lehet halni. De vajon a notórius koplalás is halált okoz? Az egyértelműnek tűnő kérdésre Sebastián Lelio legfrissebb mozija, a Netflix égisze alatt bemutatott A csoda igyekszik korántsem szokványos választ adni. 1862-ben járunk, egy mindentől távol eső falucskában, valahol Írország koromsötét szívében. A Nagy Éhínség lassan megsárgult emlék csupán, a helyi közösségre azonban most egy egész másfajta „veszedelem” leselkedik: a hithű O’Donnell-házaspár kislánya, Anna (Kíla Lord Cassidy) már négy hónapja egyáltalán nem vett magához ételt, de a maratoni koplalás ellenére életben maradt, s az egészségét is sikerült megőriznie. Egyesek isteni csodát emlegetnek, mások agyafúrt csalásról suttognak – a település elöljárói mindenesetre úgy döntenek, állandó felügyelet alá vonják a gyermeket, a felelősségteljes feladattal pedig egy ifjú, de tapasztalt angol nővért bíznak meg. Lib Wright (Florence Pugh) megjárta a krími háború poklát, egyetlen gyermekének tragikus elvesztése megkeményítette a szívét, s ha mindez nem lenne elég, a racionális gondolkodás őszinte híve, vagyis korszerű életszemlélete szöges ellentétben áll az O’Donnell-család fanatizmussal határos vallási vakbuzgóságával.
Lelio főként a két eltérő világnézeti háttérrel rendelkező figura – a hűvösen pragmatikus nővér és a furcsa küldetéstudattól hajtott gyereklány – „egymásra találására” fókuszál, a cselekmény szinte minden egyes új motívuma az ő nagy amplitúdójú kapcsolatukat árnyalja. Időközben kiderül, hogy a bigott O’Donnell-família múltját kényelmetlen titkok terhelik (egy rejtélyes betegségből fakadó korai halálesettől egészen a gyermekek közötti vérfertőző viszonyig), Annát pedig – aki állítása szerint kizárólag „mennyei mannával”, vagyis az Istentől származó természetfeletti táplálékkal csillapítja éhségét – voltaképp a családi krízishelyzetek, egészen pontosan egyfajta téves lelkiismeret-furdalás kergette e sajátos „gasztromazochizmusba”. Lib a hivatástudatából eredő kötelességetika és fel-felhorgadó szülői ösztönei között őrlődik – munkája elvileg a puszta megfigyelésre korlátozódna, de idővel a tét is növekszik: a nővér furfangos tervet sző a végelgyengülés szélére sodródott kislány megmentésére.
A csoda konzervatív vonalvezetésű, lassan mélyülő, de egy pillanatig sem sekélyes film. Lelio és a film alapjául szolgáló regény szerzője, Emma Donoghue szemlátomást széles mozdulattal merítettek a Jeanne D’Arc-mítoszból, sőt az ördögűző-horror zsánerét is „megrabolták”, A csoda mégsem élősködik e hagyományokon. Miszteriőz és melankolikus hangú drámával állunk szemben, melynek képeire szinte sosem ereszkedik a kalandműfajok fojtogató feszültsége. A rendező inkább „a belső kalandra” összpontosít, Anna és Lib kapcsolatának színeváltozása viszont önmagában nem annyira érdekes, hogy a néző részéről végig lankadatlan éberség övezze. Szerencsésebb lett volna, ha Lelio tágabbra állítja a fókuszt, és a betokosodott, vidékiesen szűklátókörű falusi elöljárók, továbbá a helyi lakosok perspektíváját is megismerhetjük. A rendező azonban ódzkodott attól, hogy megnyissa a társadalomlélektani dimenzió kapuit – pedig ha így tesz, A csoda alaptémáiban – hit és tudomány, vallási megszállottság és hűvös racionalitás, szülői szeretet és gyermeki önfeláldozás – is jóval mélyebbre áshatott volna.
Formai szempontból azonban tényleg támadhatatlan a film: a kolorlokál tökéletes – a ködös kisfaluban visszafelé forog az idő kereke: a házfalakon, valamint az utcákat benépesítő emberek csüggeteg lelkén a középkor nyomorúságos átka ül –, a festményszerűen gyönyörű tájképek, valamint az enteriőrökben uralkodó komor, súlyos, olykor fémesen hideg színek fantasztikusan építik az atmoszférát, míg a szimmetrikus kompozíciók – melyek a köréjük tornyosuló világ tétova rabjaiként láttatják a főhősöket – egyenesen hipnotikus erejűek. Hab a tortán, hogy a hangsáv hagyományos kísérőzene helyett különböző zajokból, zörejekből, suttogásokból, hátborzongató dallamokból, illetve egyéb, a nézői komfortérzet ellen dolgozó elemekből tevődik össze. A protagonistát alakító Florence Pugh visszafogott, mégis tűpontos alakítása lehengerlő, de az Anna hálás szerepét alakító Kíla Lord Cassidy sem halványul el idősebb kolléganője mellett: ahelyett, hogy a dialógusok erejére támaszkodna, inkább az arcával játszik, s az elcsigázott tekintetéből sugárzó, kétségbeesett félelem valóban elszorítja a szívünket.
A rendező úgy érezte, egy hitről és kételyekről szóló, a transzcendenciát és a természettudományos szkepticizmust mérlegre helyező film esetében érdemes hangsúlyozni, hogy a néző szemei előtt fiktív történet pereg, melyhez alkalmasint nem árt fenntartásokkal viszonyulni. Így aztán Lelio rögtön az első percben „áttöri a negyedik falat” – a nyitókép jelenkori stúdióbelsőt pásztáz, majd a kamera meglódul, röpke svenk következik, s a befogadó máris az archaikus díszletek közé, Lib mikrokozmoszába csöppen. A direktor nemcsak a zárlatban ismétli meg a feleslegesen maníroskodó truvájt, de egy non-diegetikus narrátorhang még a film kellős közepén is figyelmeztet rá, hogy nem a valóságot látjuk, hanem egy kitalált történetet. Hogy minderre mi szükség volt, valószínűleg mindörökre talány marad.
Lelio filmje nem szolgálja meg a címét: csodát nem érdemes várni, ugyanakkor kétségtelen, hogy e különleges hangulatú kosztümös dráma sokkal többet kínál és nyújt a publikumnak, mint a legtöbb mai Netflix-produkció. Más kérdés, hogy csak ideig-óráig képes csillapítani a nívós műfajfilmekre vágyó közönség leküzdhetetlen éhségérzetét.
