Xavier Giannoli a balzaci realizmus iránti fogékonysággal, ugyanakkor eredeti problémafelvetéssel vezet be a párizsi firkászok világába, és megmutatja, hogy a „fake news” és a „posztigazság” divatos fogalmai közel sem huszonegyedik századi sajátosságok.
A sajtószabadság illúzió, az újságíró másik megnevezése pedig szódíler. A szenzációhajhászás a lehető legpimaszabb formákat ölti, a tőke és a hatalmi harcok kereszttüzében a sajtó köpönyegforgatásába beleszédül az ember. Meglepő módon ez nem egy napjaink valóságáról felállított diagnózis, hanem Párizs kétszáz évvel ezelőtt, 1821-ben: a fiatal, jóképű és ambiciózus Lucien (Benjamin Voisin) egy vidéki nyomdában dolgozik kisegítő munkásként, emellett pedig szerényen írogatja verseskötetét. Tehetségére és kisfiús sármjára hamar felfigyel a szép és magányos Louise de Bargeton (Cécile de France) báróné, akiben Lucien nem csak pártfogóra, de szeretőre is lel.
A báróné támogatásával a fiatal felkerül Párizsba, ahol már egymagában kell boldogulnia, miután a kékvérű társaságnak szemet szúr a vidéki fiú kompromittáló jelenléte. Lucien története a parvenüé, aki leleményessége, merészsége és tehetsége révén vidéki nyomdászfiúból Párizs egyik legmenőbb újságírójává tornássza fel magát, és akinek tollától rettegnek a szakmabeliek. A liberális oldal szélhámosai és az idealista szólamoktól terhelt királyi sajtó konzervatív urai mind egyformán korruptnak bizonyulnak: Balzac-regényadaptációról lévén szó, a felkapaszkodás fordítottan arányos az erények, elvek és a becsület megőrzésével. A szépség szeretete hamar dekadenciába csap át, és a széplelkű, naiv költőből kíméletlen, érdekvezérelt cinikus lesz. Lucien kérlelhetetlenül csörtet felfele a társadalmi ranglétrán, elpártol szövetségeseitől, hogy hőn áhított nemesi címét megkaphassa, de még legkorruptabb mozzanataiban sem képes lemondani ambícióiról. Végül pedig a pártoskodások közepette – ahogy az lenni szokott – két szék közül a földre esik.
A történetvezetés épp megfelelő intenzitással és mértéktartással veszi azokat az akadályokat, melyektől a film könnyen melodramatikussá válhatott volna – a forgatókönyvet is jegyző Giannolinak itt segítségére lehetett a realista kánon. A tragikus események egy-egy jelzésszerű képben vannak összefoglalva, mintegy illusztrálják a narrátor által elmondottakat. Az irományokon állandóan szétkenődő tinta; Lucien fázó, mocskos lábfeje vagy épp a nemi szerve a bárónétől kapott pénz mögött; egy zsákba csomagolt holttest ledobása egy közös sírverembe; a liberális újság szerkesztőségében totyogó kacsák – nem csak nyomatékosítják az őket kísérő narrációt, de egyúttal különleges látványvilágot kölcsönöznek a történetnek. A szinekdoché-szerű képek által a film meghaladja a kosztümös filmek állott vízű paradigmáját.
A történet nagyvonalakban Lucien tragikus sorsa (vagy inkább önsorsrontása) köré épül, a főszerepben mégsem annyira a vidéki fiú, mint inkább Párizs pszeudoértelmisége van. És persze a pénz, „az új arisztokrácia, akinek senki nem akarja lecsapni a fejét”. A film nem sokat időz Lucien magánéleti részletein, nagyobb hangsúlyt kapnak és kidolgozottabbak az újság szerkesztőségében, a királyi szalonokban, a színházban játszódó jelenetek és a társasági élet egyéb epizódjai. Jó okunk van azt gondolni, hogy az aszimmetria szándékolt, hiszen a hangsúly nem a személyes tragédiára, hanem a kulturális miliő bemutatására tevődik.
Giannoli kortárs kérdésfelvetésre alapozva írja újra a Balzac-regényt, ettől lesz újszerű és eredeti az adaptáció. Mennyiben képes formálni a média – és rajta keresztül a pénz és az önérdek – a valóságot? Beszélhetünk egyáltalán valóságról, ha leválasztjuk a róla szóló értelmezésektől? A sajtó köpönyegforgatása, a reklámok tömkelege és minden (a kritikaírástól a könyvkiadókig) prostituálódása hozza létre a valóságot. Tények nincsenek, csak vélemények, amelyeket az formál, aki többet fizet. A felbérelt közönség, aki igény szerint tapsol vagy lehurrog, virággal vagy paradicsommal dobál színészeket, az „influenszerkedő” komédiásnők és a rátarti, de műveletlen kiadótulajdonosok, akik csak a nyereségüket tartják szem előtt önkéntelenül is arra késztetik a nézőt, hogy párhuzamba állítsa kortárs valóságunkat a látottakkal. Azoknak, aki a mai hírek fölött szörnyülködve állandóan azt szajkózzák, hogy régen minden jobb volt, mindenképp tanulságos lehet ez a film.
Xavier Giannolinak úgy tűnik, jó érzéke van a történelmi drámához. Korábban, a Marguerite – A tökéletlen hang című 2015-ös filmjében szintén kellő hozzáértéssel és humorérzékkel nyúlt a tehetségtelen énekesnő, Florence Foster Jenkins igaz történetéhez. Mostani filmje sem nélkülözi a humort, legalábbis a cinizmus és irónia formájában. Ahogy a Marguerite –ben, a szereposztás ezúttal is igényes: az ifjú tehetségek mellett – mint pl. Benjamin Voisin, Xavier Dolan vagy Salomé Dewaels – olyan legendás figurák is megjelennek, mind például Gérard Depardieu. A zene és a jelmezek is korhűségre és mértéktartásra törekszenek, a film látványvilága hol szépiaszerű meleg fényeivel, hol szürkés-kékes hideg árnyalataival idézi a realista regény örökös bizonytalanságát-esetlegességét.
Az Elveszett illúziók érezhetően balzaci szellemiségben jött létre, mégis eredeti film. Néhol súrolja ugyan a túlzott érzelgősség határát, mégsem lépi át azt. Célja nem annyira a néző megríkatás, hanem inkább egy társadalmi kórkép megalkotása és a kortárs kultúra közti párhuzam felállítása. Bár Lucien társadalmi ranglétrán való felkapaszkodása, majd lecsúszása megrendítő, ehhez a nézőnek csak tisztes távolból, az író tollán és a rendező tekintetén keresztül van hozzáférése. Hiszen ez is csak egy megkonstruált történet, mint az összes többi, amit megírtak vagy filmre vittek.
