Az utóbbi években borzalmas dolog történt Wes Andersonnal: túlnyerte magát. Modoros, élére vasalt hipszter stílusa és filmjeinek elegáns, de üres képi világa nemhogy közkinccsé vált, egyenesen AI által generált mémmé silányult. A rendező a túltengő forma és a díszes semmitmondás zsákutcájából ezúttal négy rövidfilmmel keresi a kiutat.
Anderson a Kutyák szigete óta nem csinált igazán emlékezetes mozit. Már A Francia kiadás egymással lazán összefüggő, fantáziátlan szkeccsei is alulírt karaterektől, lapos és hanyag történetvezetéstől szenvedtek – no meg attól, hogy az egész inkább volt egy barokkosan burjánzó, merev festmény, mint film. Az idei Asteroid City pedig elérte a tolerálhatóság határát, ahol a szimmetrikusan fényképezett és a fél Hollywoodot egy plánba bezsúfoló, kényszeresen önreflektív sivatagi sztori az elakadó főhőseivel már magának az alkotói válságnak az akaratlan metaforájává vált. Innen logikus lépés volt visszatérni Roald Dahl sötétebb felnőttnovelláihoz, akinek Fantasztikus Róka úr című gyerekkönyvét Anderson annak idején sikeresen ültette át stop motion animációba. Furcsa, de Andersonnak mindig is jól állt, amikor tömören, narratív limitek közé szorítva, rövidfilmekben kellett kibontania egy helyzetkomikumot vagy egy-egy karakterrajzot. A modern film iránti rajongását is ekkor tudta a legfelszabadultabban prezentálni, elég ha az Amarcordot idéző Castello Cavalcantira gondolunk, amiben Jason Schwartzman balszerencsés autóversenyzője a helyi olaszokban találja meg saját felmenőit, de a Hotel Chevalier szerelmi afférja is egy markáns tisztelgés a francia újhullám nagyjai és laza érzékenységük előtt.
„A kevesebb több” alapon most szintén rövidfilmeket készített, ezúttal a Netflixnek. Bár az émelyítően tömény vizuális fogalmazásmód megmaradt a babaház vagy mesekönyvesztétika mellett, Dahl fekete humora és párszereplős, morbid történetei kellemes borongást kölcsönöznek Anderson pasztell világának. A széria első darabja, a Henry Sugar csodálatos története (The Wonderful Story of Henry Sugar)még magán viseli a rendező akkurátus, de perfekcionista, mindent túlbonyolító tikkjeit. Az Anderson-istállóban újonc Benedict Cumberbatch által megformált címszereplő egy olyan angol arisztokrata, aki képes átlátni a dolgokon, kártyán, szemkötőn, könyvborítón – még saját mellkasán is. A negyven perces filmbe Anderson nem csupán Sugar bizarr képességét és életét, hanem röntgenlátásának eredetét is belesűríti. Ezt többszörösen egymásba ágyazott elbeszélések és fikciós szintek, valamint a cselekmény terének extrém stilizációja révén éri el. Az omnipotens narrátor szavait, akit Ralph Fiennes alakít, változatlan formában adja a szereplők szájába, a cselekmény terét pedig a kihajthatós könyvekhez vagy a mozgó színpadi díszletekhez hasonlóan formálva teremti meg a diegetikus világ tér- és időbeli távlatait, a valódi átélt esemény és a narráció aktusának összefonódásait és kölcsönös átfedéseit. Ezáltal Anderson a brit szürke könyvtárakból az indiai dzsungel és az emberi tudat mélyére kalauzol el minket, azonban a történeteket egymásra halmozó elbeszélés egy idő után fárasztóvá, a fikciós rétegek egymásba játszása pedig kiszámíthatóvá és tét nélkülivé válik.
A hattyú (The Swan) egy sötétebb tónusú hangot üt meg, amiben két szadista kamaszfiú egy harmadikat kínoz fizikailag és érzelmileg is. A meglepően szikár történetet az áldozat fiú, Peter Watson felnőtt énje (a remek Rupert Friend) narrálja, így az események egyre durvuló jellegén túl a főszereplő nézőpontjának megkettőzése is ad egyfajta ironikus-tragikus élt A hattyúnak. Watson hibátlanul beleillik a koravén, de különc létükre okos és pedáns Anderson-karakterek sorába: passzívan tűri a vele szembeni igazságtalanságokat, tudván, hogy övé az erkölcsi fölény. A hattyú az elveszett ártatlanságot, az értelmetlen, megváltás nélküli bemocskolódást egyszerre zsigerien és melankolikus visszafogottsággal képes megragadni, a levágott és Watsonra aggatott véres hattyúszárnyakkal pedig Dahl története kap egy halvány szakrális színezetet is. A bullying kissé elemelt, lírai ábrázolásán túl Anderson saját komorabb oldalát is megvillantja, és olyan fegyelmezetten, megszokott sallangjai nélkül épít feszültséget és pár perc alatt alkot komplett jellemrajzokat, mintha csak ő lenne odakötözve a vasúti sínekhez.
A patkányfogó (The Rat Catcher) ezt a kegyetlen irányt viszi tovább, de a rendező itt már jobban kiélezi az akasztófahumort. A mindössze három karaktert mozgató filmben Ralph Fiennes rágcsálószerű, horrorisztikus figurája avatja be a helyi autószerelőt a patkányirtás fortélyaiba. Az epizód mindössze egy helyszínen játszódik, és Anderson remekül teremti meg a fagyos, esős angol hangulatot és a benne tenyésző idegenség egyszerre viszolyogtató és komikus érzetét. A patkányfogó groteszk alakjában a megrögzött, decens és alapos andersoni figurák jelleme keveredik a dickensi módon elrajzolt földönfutókéval, és a kisfilm atmoszférája is fokozatosan eltolódik a hétköznapitól a horror irányába. Anderson ezúttal szintén játszik a novella és a film narratív technikáival, a megmutatás és az elképzelés egymást olykor erősítő, olykor pedig kioltó mechanizmusainak feszültségével. A Ralph Fiennes inge alatt egymást gyilkoló patkány és vadászgörény küzdelme például csak a narrátor elbeszélése alapján ölt alakot, míg a színész meredt arccal, mozdulatlanul bámul bele a kamerába. A patkányfogó egy Andersontól igen szokatlan lépés a horror felé, egyúttal összegzése a személyes tragédiákon, veszteségeken és a gyász fázisain végigzongorázó életművének, amennyiben a rágcsálóirtóhoz hasonlóan rendszerint ő is vérrel és halállal kevert medvecukrot tálal a nézőinek.
A Méreg (Poison) szintén kamaradarab, Benedict Cumberbatch karaktere fekszik dermedten az ágyában, mivel egy mérgeskígyó kúszott a pizsamája alá, Dev Patel és Ben Kingsley pedig a feszült, de végtelenül vicces megmentésén munkálkodnak. A novella az angol uralom alatt álló Indiában játszódik, így a Cumberbatch tehetetlen, kiszolgáltatott karaktere körül sürgő indiai professzorral a jelenet már önmagában egy abszurd és fonák metaforája a kulturális elnyomásnak és kisajátításnak. A Kutyák szigete kapcsán Andersont korábban már érte hasonló vád, Dahl antiszemita és kirekesztő megnyilvánulásai miatt pedig eleve ellentmondásos figura volt, azonban a Méreg inkább frappáns kritikája a kolonialista kizsákmányolásnak, semmint egy azt erősítő reprezentáció.
Új rövidfilmjeivel Anderson azt bizonyítja, hogy még képes kilátni a saját köldökéből és értékes filmeket készíteni. Ehhez egy olyan íróra volt szüksége, akinek feszes, fókuszált és karakterközpontú történetei kellő ellensúlyt képeztek a saját rossz szokásaival és alkotói módszereivel szemben. Anderson okosan válogatott Dahl műveiből, a kisfilmek témái és helyzetei egyaránt a koncentrált odafigyelés és a szellemi elkalandozás kiküszöbölésének más-más módjait járják körül. Henry Sugar évekig meditál, hogy átláthasson egy pakli kártyán, végül az így szerzett vagyonából kórházakat és árvaházakat alapít, Peter Watson egy sínhez kötözve várja és mozdulatlanságba dermedve éli túl a vonat érkezését, a patkányfogó addig tanulmányozta a rágcsálókat, hogy ő is azzá vált, de még a Méreg is annak tanmeséje, hogyan és mikor érdemes testben és szóban is veszteg maradni. Amíg Anderson nem azt csinálja, amit szeretne, hanem amire neki és pályájának ténylegesen szüksége lenne, például ilyen komoly kis szösszeneteket adaptálni, addig nem lesz nagy baj.
