Az eddig elsősorban színésznőként tevékenykedő Rebeca Hall (Vicky Cristina Barcelona, Az ajándék / The Gift, Éjszaka a házban / The Night House) ezúttal rendezőként és íróként jegyez filmet. A Sundance fesztiválon bemutatott, majd a Netflixre kerülő A látszat ára egy érzékeny, okos társadalmi dráma, és hibái ellenére egy erős debüt.

A látszat ára Nella Larsen azonos című regénye alapján készült. Az 1929-ben íródott könyvet a mai napig sokat emlegetik és elemzik, hisz meglehetősen alaposan jár körül olyan komplex témákat, mint a faji hovatartozás, szexualitás, nemi identitás, és az eredeti címet is adó „passing” jelensége. Eszerint azok a részben afroamerikai származású feketék, akiknek kellőképpen világos színű volt a bőrük, gyakran adták ki magukat fehérnek és tagadták meg származásukat. Míg a rabszolgaság korszakában ez szinte létszükséglet volt (hisz az amerikai jog a vegyes származású személyeket is feketének tekintette), addig az 1920-as években – amikor a regény és a film is játszódik – már inkább opcióként volt jelen, és izgalmas kérdéseket vetett fel az identitás, a társadalmi osztályok kapcsán, amelyeket Rebeca Hall filmje sajnos csak részben tud hatásosan felfejteni.

Ennek okai pedig elsősorban a forgatókönyvben és nem a rendezésben keresendőek. A film története a regény alaphelyzetéből indul ki: Irene (Tessa Thompson) véletlenül összefut gyerekkori barátjával, Clare-rel (Ruth Negga). Mindketten középosztálybeliek, azonban míg Irene „többnyire” fekete nőként éli életét, addig Clare egy nyíltan rasszista, gazdag férfivel házasodott össze és fehér nőként él, azaz „passing as white”. A kínosan illedelmes találkozás után Clare újra elkezdi keresni Irene társaságát, aki vegyes érzelmekkel fogadja a közeledést, de életük így is kibogozhatatlanul egymásba kuszálódik.

A szereplők és a köztük lévő viszonyok izgalmas perspektívákat nyitogatnak a rasszizmus és az identitás kérdéskörében. Clare fehér nőként részesül a társadalmi előnyökből, és ami talán a legfontosabb, hogy biztonságban él, azonban nyíltan fajgyűlölő és ignoráns férje mellett folyamatosan rejtegetnie kell származását. Irene ugyan feketeként él, de az első jelenetben kalapja alá rejtőzve, púderezett arccal és zavartan lépked az utcán. Irene félelmét a férjével való viszonya és a gyerekneveléssel kapcsolatos nézeteltéréseik is jól szemléltetik: míg a férfi kendőzetlenül beszél a feketéket érő erőszakról (és valamelyest a radikális „minket utálnak a fehér emberek” nézőpontot képviseli), addig Irene kényesen kerüli a témát. Clare és Irene ugyan gyerekkori barátságuk ürügyén kezdenek el újra találkozni, azonban kapcsolatuk mozgatórugója nem annyira a nosztalgia vagy az újra egymás keblére borulás lesz, hanem egy kíváncsisággal kevert irigység.

Clare irigyeli Irene bátorságát, hogy az esetleges negatív megkülönböztetés ellenére vállalja önmagát, Irene pedig azt, hogy régi barátja biztonságban és látszólag szabadabban, félelem nélkül él. Clare mintegy ösztönösen szeretne visszacsatolódni a fekete közösségbe, azonban motivációi nem válnak világossá, hisz a film végig kissé misztifikálja a szereplőt. Nem lesz egyértelmű, hogy valóban az identitását szeretné újjáépíteni, vagy egyszerre szeretne fehér és fekete lenni: élvezni az előbbivel járó jólétet, miközben látszólag feloldja az ezzel járó bűntudatot. Irene talán pontosan azt nehezményezi, hogy Clare-nek mintha sikerülne is ez. Az alaphelyzet összetettségét tovább árnyalja Irene férjével való kapcsolata, aki ha szeretne se tudna a „passing” gyakorlatával élni, és jóval nyíltabban, bátrabban beszél arról, hogy feketeként milyen reális veszélyeknek vannak kitéve. Emellett pedig nyilvánvaló kémia van közte és Clare között, ami az amúgy is erős irigység érzetére még rápakolja a féltékenységet is. Ez értelmezhető úgy is Irene részéről, mint egy újabb eszköz a letagadott identitás gyakorlására, azonban inkább melodramatikus hangvételűre sikeredik ez a szál, és kissé ki is lóg a film egészéből.

És sajnos tovább is jellemző lesz, hogy az izgalmas alaphelyzeteket nem aknázza ki eléggé és nem ad nekik érdemi, erős kifutást. Például teljesen kihasználatlan marad Zulena karaktere, aki Irene fekete cselédje, holott igazán érdekes jelenségre hívja fel a figyelmet: az osztálykülönbségek nem csak a feketék és a fehérek között vannak jelen, hanem a fekete közösségen belül is meghatározóak, mi több, Irene a vele való interakciók során mintha újra és újra próbálná megerősíteni hatalmi pozícióját. A két főszereplő viszonya sem lesz igazán meg-, illetve feloldva, ami Clare túlmisztifikált jellegének is köszönhető: a tragikusnak szánt befejezés nem lesz kellőképpen tragikus vagy súlyos. A látszat ára alapkérdése az, hogy át lehet-e vagy szabad-e írni a „valódi” (történelmi, kulturális, etnikai) identitást. A film egy idő után leteszi voksát egy válasz mellett, ezzel pedig leegyszerűsíti és lebutítja az addigi komplex és elgondolkodtató helyzeteket. Emellett pedig néha kissé repetitív lesz, gyakoriak az olyan jelenetek, ahol a hármas épp társasági életet él, de sem a szereplők viszonya nem mozdul előre, sem újabb tematikai réteg nem tárul fel.

Mindezzel együtt Rebeca Hall határozott rendezőnek bizonyul. A fekete-fehér fényképezés egy leleményes megoldás, ami jól rímel a „passing” és a rasszizmus témájára: az első jelenetben például lehetetlen megmondani, hogy ki milyen bőrszínű. Eduard Grau operatőr érzékeny beállításokkal keretezi a szereplőket, de a film egyik legerősebb pontja talán a színészi játék és a színészvezetés. Tessa Thompson és Ruth Negga egyaránt remek alakítást nyújtanak és hatásosan keltik életre a nehezen felfejthető, ellentmondásos érzéseket, a furcsa, kifordított viszonyokat. És ha a Netflix egy erős Oscar-kampányba kezd, minden bizonnyal találkozunk A látszat árával az idei jelöltek között.