Ladj Ly ezúttal ködös szimbolikával és látványos daruzással próbál dramaturgiát teremteni, hatástalanul.
Ladj Ly első egészestés rendezésével, a zsigerien hatalomkritikus és hatóságellenes Nyomorultakkal nem remélt magasságokba emelkedett, elnyerve többek között a Cannes-i fesztivál zsűrijének díját (megosztva), és jelölték a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjra is. Második filmje sajnos ugyanezt a teljesítményt nem nyújtja, messze nem, pedig jóformán ugyanaz a földrajzi keret, amelyben a társadalmi konfliktusok is lényegében ugyanazok, és javarészt a főbb szerepeket alakító színészek is visszatérnek. Lényegét tekintve tehát minden adott lenne a sikerhez, viszont Ly forgatókönyve és rendezési modora ezúttal bukásra viszi a receptet.
Itt mindenki francia – Ladj Ly: Les misérables / Nyomorultak
Félreértés ne essék, ez nem a Victor Hugo-féle Les misérables. Ráadásul, hogy még egy félreértés hasonlóan ne essék, itt mindenki francia, még akkor is, ha a bőrszínek teljes szivárványában rázzák büszkén a piros-fehér-kéket – üzeni Ladj Ly rendező az utcai népfelkelést idéző címképekkel, ahogy a Champs-Élysées-n a nemzeti futballcsapat győzelmét ünneplő tömeg őrjöng.
A Nemkívánatos személyek témakibontását és narratív szerkezetét tekintve a Nyomorultakkal megegyező. Ismét a franciaspecifikus, relatív fiatal cinéma de banlieue bontakozik ki, ami a francia külvárosok etnikai és társadalmi viszonyairól, ebben a szűk helykeretben felgyülemlő súlyos és bonyolultan rétegelt problémákról kíván magyarázattal szolgálni. Míg azonban az életből vehető nyersanyag roppant összetett történetek számára kínálna lehetőséget, és tudott is vele szépen élni első alkotásában, Ly ezúttal a rosszul értelmezett közelfogadás javára egyensúlyt próbál tartani, amitől viszont a véleményformálónak szánt harag balga tanmesévé középszerűsödik. Didaktikai igyekezetében többszörösen tagolja a történet kirakósát, amelyben a politikai (két szélsőség és a közép), valamint az alapvető társadalmi (egyén, család, közösség) szerkezet is szerepet kap, magyarázatként a mindenkit egyformán érintő és formáló körülményekre. A teljes egészet a rendszerszintű rasszizmusból vezeti le, de nem árnyalja a két oldal szereplőinek lényegi indítékait, hanem egyetlen személy hirtelen támadt ijedelmével igazol mindent, abba az egy kezdőpontba sűríti a sorsfordító folyamatokat. Ködös szimbolikával, valamint látványos daruzással próbál még magyarázó dramaturgiát teremteni, hatástalanul.
A cselekmény röviden – mert hosszasan érdemtelenül helypazarló lenne a kibontása: Montfermeil polgármestere egy tömbház ledózerolása közben meghal, a fehérbőrű helyettes pedig kezdetben félszegül, majd egyre inkább beletanulva maga ellen fordítja a színesbőrű bevándorlók lakta városnegyedet. Népszerűtlen döntései politikai ellenmozgalmat váltanak ki, majd az összes képzelt városvezetői gond megoldására karácsony estéjén lakoltat ki egy egész tömbházat. Az ügynek nyilván mindenféle kellemetlen következménye támad.
A lényegi konfliktus tehát az, ahogyan a színesbőrű első, második és harmadik generációs bevándorlók, valamint a hatóság egymásnak feszül, és míg ezt roppant hatásosan ábrázolta alulnézetből a Nyomorultakban, Ly ezúttal bevonja szélesebb merítéssel a várospolitikát, de érdemben nem tud vele mit kezdeni. A városvezetésben résztvevők az egy (fehérbőrű) polgármester-helyettesen és annak (feketebőrű) helyettesén kívül mind vázlatos, jóformán nemlétező figurák, pedig beszélnek és gesztikulálnak. A helyettes Pierre (Alexis Manenti) végtelen ostobaságával domborodik kissé a többiek fölé – már ha lehet ezt karakterrajznak tekinteni –, a helyettes helyettese Roger (Steve Tientcheu) pedig még az ennél is kétdimenziósabb szinten reked, pedig párbeszédből bőven kijut mindkettőnek. Pierre a hatósági szélsőséget képviseli a történetben, ő az, ki a társadalmi, specifikus problémákkal – magyarán: a rendszerszintű rasszizmussal – nem tud és nem is akar mit kezdeni, s a személyes sértettségből politikát csinál. Ez sajnos túlzottan egyoldalú leegyszerűsítése a valódi bajok ok-okozati összefüggéseinek. A másik szélsőséget azok az afrikai és közel-keleti bevándorlók, gyermekeik és unokáik szállítják, akiket a fent említett hatóság valami mondvacsinált ürüggyel vagy közegészségügyi indokkal vegzált, s a túlzott hevületben bántalmazott. Ezen például Blaz (Aristote Luyindula) képtelen túltenni magát, egyre erősebben haragszik és egyre mélyebb sebeket okoz benne az igazságtalanság. Mint utolsó csepp a pohárban, a kilakoltatás elkeseredett lépésre készteti.
Középen helyezkedik el a városházi levéltárban dolgozó Haby (Anta Diaw), aki átlát a gyenge jellemeken, lebeszéli az erőszakot alkalmazókat, megtalálja a városi szabályrendelet kiskapuit, ellenkampányt indít, felkarolja az elesetteket, okos, művelt, harcias. Érzi a rendszer minden igazságtalanságát, a nyomorba taszítás előre megfontolt szándékát, de nem vét a törvény és a jóérzés ellen, hanem proaktívan tesz a jobbításért. Bár minden porcikájában és összes indítékában nemes lélek, a forgatókönyvíró és rendező Ly tananyagnak és példabeszédnek használja, amitől az erkölcsileg diadalmaskodó Habyból inkább válik vesztes, mint bármi más.
Ly tehát kínosan ügyel az egyensúlyra, aminek következtében súlytalanná válik a dráma, és oktalanná silányulnak az újabb értelmezési szinteket nyitogató szimbolikus pillanatok is, mint amikor például a francia nyelvet még nem beszélő, szíriai muzulmán bevándorló közelharcban védelmezi a fehér keresztény családot az otthonukban őket fenyegető második vagy harmadik generációs afrikaitól, s birkózás közben felborítják a gondosan feldiszített karácsonyfát. Az ilyen és ehhez hasonló kuszaságok között a központi üzenet tiszta és világos: a két szélsőség kötelező ütközése elkerülhető, ha a józan észre hallgatunk. Ezzel a sután sulykolt közhellyel Ly szomorúbb sorsot nem is szánhatna a Nemkívánatos személyeknek.
