A Babygirl olyan, mintha A szürke ötven árnyalata arthouse verziója lenne: a társadalmi nemek elavult értékrendszerét meghaladva próbál releváns álláspontra jutni a hatalom dinamikájának kortárs működése kapcsán, de csak az erotikus thrillerek kliséit fogalmazza újra a #metoo hatásaira reflektálva.

Már a nyitó stáblistát is szenvedélyes sóhajok és nyögések túlfűtött hangjai festik alá, mielőtt a férjével szeretkező hősnő, Romy (Nicole Kidman) alakja a nézők szeme elé tárulna. A későbbiekre nézve szimbolikus jelentősége van, hogy a nő van felül az aktus során, az viszont végképp a tradicionális párkapcsolatmodell válságát sugallja, hogy a férfi, Jacob (Antonio Banderas) nem képes kielégíteni feleségét, így a nő a szexuális örömök megélése érdekében – férje becsületét is szem előtt tartva, titokban – rögtön a New York-i penthouse szomszédos szobájába siet egy erőszakos pornófilm segítségével átélni a jelenetben látottakat. Az eset rutinszerűsége alapján ez mindennapos gyakorlat Romy életében, sőt a házasságát kezdetektől meghatározó momentum. Az elfojtások hétköznapjaiba egyedül a fiatal Samuel (Harris Dickinson) megjelenése hoz változást, aki gyakornokként érkezik Romy cégéhez és heves, tabuk nélküli viszonyba kergeti a nála jóval idősebb, de visszafogott, jeges viselkedésének végtelenül professzionális felszíne alatt rendkívül instabil nőt.

A Babygirl a karácsonykor játszódó cselekmény, Nicole Kidman szerepeltetése és a morális válságként prezentált szexuális fantáziák párkapcsolatokra gyakorolt hatásának vizsgálata, de még egy-egy jellegzetes vizuális megoldás kapcsán is a Tágra zárt szemeket idézi, miközben szemérmes meglátásokra cseréli a Kubrick filmjéből áradó felforgató szándékot. Halina Reijn forgatókönyvíró-rendező a kortárs ideológiai normákra reflektálva értelmezi újra a 90-es években meghatározó erotikus thrillerek – többek között az Elemi ösztön, az Egy ágyban az ellenséggel, a Bűvölet, a Showgirls, vagy a tematikájában szintén megidézett Zaklatás – értékrendszerét. Ennek nyomatékosítása érdekében az évtized meghatározó sztárjaira és szexszimbólumaira, Kidmanre és Banderasra osztja a feleség, illetve a férj szerepét, de a zsáner normáival szakítva, az aktuális trendekre reflektálva előbbit teszi meg főszereplőnek, miközben a megcsalás tényét jogos segélykiáltásként prezentálja a házasság intézményrendszerének elavult viszonyrendszerében.

A film mégsem próbál divatos feminista állásfoglalássá válni. Romy első látásra maga a megtestesült kortárs nőideál, erőskezű, önálló döntéseket hozó cégvezető, aki egymaga építette fel a vállalatát, a karakter megítélését ugyanakkor rendkívül visszássá teszi a kétszínűséget sugalló, már-már embertelenül rideg kiállása, ami a hasonló gigacégek ismert vezetőit idézi. A nő robotikával kapcsolatos tervei ráadásul számos munkahely megszűnéséhez vezetnek a raktározás és a csomagszállítás teljes automatizálására irányuló elképzelésein keresztül. A projektnek pedig nemcsak az ad személyes jelleget, hogy Romy self-made womanként saját maga építette fel a kezdetektől fogva, hanem azon vágya is megtestesül benne, hogy valójában mindig is mások akaratának teljesítésében, a parancsok követésében és nem az irányításban talált örömöt. Ezt a robotszerű alárendeltséget igénylő vágyát pedig csak újdonsült gyakornoka ismeri fel, aki hamarosan hasznot húz a nő kiszolgáltatottságra irányuló fantáziáiból.

Samuel már az első találkozásukkor Romy megmentőjeként tűnik fel egy elszabadult, vad kutya – képzett idomárokat is megszégyenítő – megállítása során, így mentve meg a nőt a támadástól. A férfi a továbbiakban Romyhoz is hasonló módszerekkel kerül közelebb, mint nála lévő édességgel lekenyerezett ebhez. Miközben azt adja a munkahelyi mentorává váló nőnek, amiről fantáziál, valójában teljesen átveszi az irányítást a saját értelmezése szerint „konszenzusos” viszony felett. A Babygirl ugyanis az intim kapcsolatba való beleegyezés képlékenységére világít rá, arra, ahogy a látszólag domináns pozícióban lévőket is könnyedén bele lehet hajszolni egy nem kívánt aktusba. A film tehát a #metoo kampányok áldozatainak érzelmi világába enged betekintést egy kígyóként tekeregve táncoló csábító ármánykodásainak tükrében. Samuel múltjáról vagy hátteréről ráadásul semmi sem derül ki, így figurája általánosítható példaként, de egyúttal a férj által képviselt hagyományos maszkulinitás ellenpólusaként is szolgál, árnyalva a nemi szerepmodellek leegyszerűsítő kategóriáinak sablonjait.

Hiszen a Babygirl konfliktusainak a genderkérdések helyett a hatalommal való visszaélések képezik az alapját. Ennélfogva a pikáns fordulatokkal megbotránkoztató szexjelenetek sem az erotikáról, hanem a dominanciáról szólnak, miközben Samuel tejjel itatja vagy kisállatként való lefetyelésre utasítja „jó kislánynak” szólított szeretőjét. Romy ugyanis a film címében is megfogalmazott, kiszolgáltatott „babává” válik fokozatos kontrollvesztésének köszönhetően. Ez azonban többnyire szándékos lemondások során történik a részéről, ami a film ambivalensen prezentált társadalomkritikájaként értelmezhető, mely szerint a hatalom nemtől függetlenül rontja meg az azt birtoklókat. A továbbiakban ráadásul az egyre nyíltabban zsarolóvá váló férfi szerető és a viszonyról tudomást szerző női alkalmazott is egyaránt hasznot húz Romy helyzetéből. Eközben az egyre toxikusabb, a munkahelyi irányelveknek mégsem teljesen ellentmondó kapcsolatok az intézményrendszerek maradiságát és a változó normákra való felkészületlenségét emelik ki.

Az elnyomás körkörössége olyan ismétlődő szituációkon keresztül válik egyértelművé, mint a felvételi interjúztatás vagy az előléptetést tárgyaló megbeszélés, amelyek visszatérő alkalmai során folyamatosan megcserélődnek a felek hatalmi pozíciói, egymáshoz fűződő viszonyuk. Ezt az egyre nyomasztóbbá váló légkört a film szélesvásznúnál szűkebb képaránya, az otthontalanságot sugalló szobabelsők, illetve a bezártság hatását keltő közeli felvételek érzékeltetik vizuálisan. A Romy felszabadulását kísérő személyiségtorzulásra rávilágítva pedig a családi összetartást és a hagyományokat kiemelő karácsonyi légkör vörös-zöld izzóit idővel egy stroboszkópként vibráló diszkó fényei váltják fel. Férje ugyanakkor színházi rendezőként maga is a kontroll és az irányítás képviselője, egyetlen józan karakterként ráadásul a hagyományos családmodell és nemi normák megtestesítője is, és ez az álláspont alapvetően mond ellent a filmben hangoztatott, károsnak bizonyuló új értékrendnek. A Babygirl tehát ambivalanes ábrázolásmódja miatt nem képes releváns kritikai állásfoglalásra, a zsánerkliséket eredménytelenül kiforgatni vágyó forgatókönyv kínos fordulataiért pedig az önreflexív szerepeikben kiteljesedő színészek sem kárpótolnak.