A tavalyi mozis termés egyik kritikuskedvence egy olyan lányról szól, aki annak ellenére sem tud állást foglalni az életét befolyásoló kellemetlen kérdésekben, hogy egész környezete erre kéri. Leonardo Van Dijl rendezése szerint a változás sokszor nemcsak a hangos forradalmárokon múlik.

Egy elit belga teniszakadémia amennyire csak lehet, próbálja elzárni a külvilágtól a növendékeit. Saját szempontjukból meg is van erre minden okuk, hiszen az ország legjobbjai készülnek itt fel, akik előtt fényes jövő állhat a sportágban. Ezt azonban egyre inkább beárnyékolja, hogy a klub egykori üdvöskéje öngyilkosságot követ el, az ügy során pedig felmerül edzője, Jeremy (Laurent Caron) felelőssége is. Julie (Tessa Van den Broeck) az akadémia jelenlegi csillaga, a tréner legújabb tanítványa, így amikor utóbbit felfüggesztik, egyre többen várnak arra, hogy Julie is elmondja saját tapasztalatait a férfival kapcsolatban. Csakhogy a lány erre képtelen: hiába kérdezgetik, csak annyit tud mondani, hogy minden rendben van, nincs mit elmondania. Ezáltal pedig egyre több kérdés merül fel a nézőben azzal kapcsolatban, mi is okozhatja ezt a hallgatást.

A film koproducerei a Dardenne testvérek, Van Dijl pedig le sem tagadhatná, hová nyúlt a szikár formanyelv és a társadalmi érzékenység ügyében. A teniszakadémia sokszor barnába és szürkébe hajló terei, a félhomály, a képekből áradó fásultság tökéletes alapot szolgáltat egy olyan történethez, ami korunk egyik legkurrensebb témáját kívánja feldolgozni. Egy olyan kérdéskört, amire nincsenek egyszerű válaszok, ennélfogva a film sem szolgálhat könnyű megoldásokkal. Az alig több mint 90 perces játékidő ellenére kifejezetten ráérős az építkezés: ha valaki háttérinformációk nélkül kezdi el nézni a filmet, hosszú percekbe telik, mire az alapszituáció körvonalait egyáltalán értelmezni tudja. Ráadásul az is valódi narratív kihívás, hogy egy olyan főszereplőt követünk, akinek a legfontosabb ismertetőjegyei a csendesség és a szorongás. Viszont épp emiatt koherens és hiteles a választott filmnyelv: jól rímel a lelkiállapotára, amikor Julie-t egy alig bevilágított szobájában látjuk.

Rendkívül érdekesen közelít a rendező a központi témához, hiszen egyszerre „szűri át” egy egyéni sorson a társadalmi kérdéseket, közben viszont a struktúrák működésével is foglalkozik. Előbbi persze összességében hangsúlyosabb lesz, hiszen Julie megkérdőjelezhetetlen főszereplője a történetnek. A lány személyiségének felskiccelése szempontjából az első jelenet már rögtön nagyon fontos: Julie teniszezik, de labda nélkül, szinte árnyékokkal vív. Egyrészről persze ez egy létező edzésgyakorlat, másrészt viszont megmutatja, hogy a lány valóban olyan ellenfelekkel küzd, akiket nem tud konkrétan vizualizálni. Másrészt a főhős maximalizmusa is átjön ebben a jelenetsorban, amelyet később azzal húz alá a rendező, hogy ő olyan növendéke ennek a tenisziskolának, aki nem fizet az órákért – ami persze a tehetségének köszönhető, de utal az anyagi helyzetére is. Ha egy pillanatra a magyar kontextust is be akarjuk hozni, akár azt is mondhatnánk, hogy a Julie hallgat a Sünvadászat párfilmje, hiszen a főhős mindkét esetben egy szorongó, hallgatásra szocializált fiatal lány, aki nem tud cselekedni, amikor kellene.

De persze arról is készült már remek film (hogy csak a Fehér tenyérre emlékezzünk), hogy az edző és a sportoló viszonya rendkívül komplex, és az sem véletlen, hogy a művészvilág mellett a sport az a szféra, ahonnan a legtöbb metoo-történet látott napvilágot. Ezeknek a viszonyoknak a megítélését az teszi igazán nehézzé, hogy az egyértelmű etikai határok mellett sem könnyű kívülről meghatározni, mikor történik meg a hatalommal való visszaélés. Mi van akkor, ha egy sportoló még a pszichológusának is elismeri, hogy a megfelelő koncentráció fenntartásához helyenként szüksége van arra, hogy az edzője keményebben odaszóljon neki? Elítélhetjük-e ilyen esetben a szakembert? Mit látunk mi a két ember közötti metakommunikációból, ami feljogosíthat minket az ítélet meghozására? Van Dijl mesterien épít erre a dilemmára, hiszen először Jeremy és Julie interakcióiban sem látni semmi furcsát, egy idő után azonban ugyanazok a beszélgetések egyre gyanúsabbá válnak.

Ám ahogy említettem, a film közel sem csak a személyközi kapcsolatokról szól, fontos benne az is, hogy a szociális rendszer mennyire nem tud mit kezdeni egy ilyen helyzettel. Pedig közép-európai szemszögből szinte sci-fi, amit látunk: a kényes ügy kapcsán az akadémia vezetősége nem kerüli meg a saját felelősségét, rögtön szakembereket hívnak, mindenki elmondhatja a véleményét. És mégis, egy látszólag ennyire jól működő struktúra kezéből is kicsúszik a probléma magja. Ugyanis minden módszer hatástalan, ha közben az előbb említett egyének – külső és belső okok miatt – nem vehetnek őszintén részt a feltárási folyamatban.

Tessa Van den Broeck a Julie hallgat nagy felfedezése, árnyaltan ábrázolja a címszereplő útját, hiteles tőle az az egyetlen pillanat is, amikor szélsőségesebb érzelmet ábrázol. És az is kétségtelen, hogy a film képes több nézőpontból mélyére ásni a témának, nem elégszik meg a szalagcímekkel. Minden kétségtelen erény ellenére mégis marad némi hiányérzet a film után: a kényelmetlen szituáció hiteles bemutatása után a a rendező nem kínál megoldási javaslatokat, így a nagy kép némileg hiányzik a műből, a „hogyan tovább” és a „mi következik ebből” kérdésekkel már egyáltalán nem foglalkozik a történet. Ezzel együtt Leonardo Van Dijl munkáit mindenképpen érdemes lesz figyelemmel kísérni a jövőben, hiszen ezzel a filmmel egy jól körülhatárolható alkotói program kezdett kibontakozni.