A Joy Divisiontől a #metoo-ig – Radu Dragomir: Mo

2019. október 10. – írta Jakab-Benke Nándor

Az eddig mindössze tévésorozatok epizódjaiért felelős Radu Dragomir első mozis rendezése sovány története és szegényes képi világa ellenére is delejez – leginkább a témaválasztás és a színészek miatt. Spoilerek következhetnek.

Játszd újra, Sam, de több lélekkel… – Ludovic Bernard: Au bout des doigts / Kezedben a sorsod

2018. december 25. – írta Tóth Menyhért

A Kezedben a sorsod könnyen felejthető, de legalább profin összerakott iparosmunka Luc Besson tanítványától.

Tanácsok tiniknek – Gabriel Sandu: Un pas în urma serafimilor

2017. szeptember 26. – írta Berecki Beáta Hajnalka

„Ha tudsz valamit, ne mondd el. Ha elmondod, ne írd le. Ha leírtad, ne írd alá. Ha aláírtad, ne lepődj meg.” Daniel Sandu debütfilmjéből megtanulhatunk (a történet szemszögéből) néhány, a fentihez hasonló alapigazságot, arról hogy miként lehet tiniként egy korrupt rendszerben létezni. Többek között azt, hogy senkiben sem szabad megbízni, milyen mimikával lehet hitelesen hazudni és milyen lehetőségeink vannak arra, hogy átverjük a rendszert.

A muzsika hatalma – Sérgio Machado: Tudo que aprendemos juntos / A hegedűtanár

2016. július 13. – írta Petz Anna

Sérgio Machado filmje az Isten városához hasonló érzékenységgel beszél a brazil nyomornegyedekről és a kitörés lehethetetlenségéről, csak ezúttal nem egy fotós, hanem egy hegedűművész szemszögéből.

Az ölés aktusa – Woody Allen: Irrational Man / Abszurd alak

2015. augusztus 31. – írta Jakab-Benke Nándor

A mester negyvenötödik filmje igazából semmi újat nem mond, de azt nagyon jól csinálja.

Taktus mögött – Damien Chazelle: Whiplash

2015. január 21. – írta Iszlai József

A tavalyi Sundance Shorts kategóriában bemutatott Whiplash című rövidfilm egy egészestés forgatókönyv lebutított változataként szerepelt a verseny mezőnyében. A közönség és gyártó cégek pozitív visszajelzései után a pályafutása elején járó Damien Chazelle-nek megadatott a lehetőség, hogy kidolgozza a sztorit egy végleges, 100 perces filmmé, amely egy végtelenül ambíciós dobos feltörekvését mutatja be a professzionális jazz-zenészek igen gyötrelmes és sajátos sínylődésekkel ékelt világában.

Átírást nem igényel – Marc Lawrence: The Rewrite / Hogyan írjunk szerelmet

2014. november 26. – írta Szabó R. Ádám

A 2008-as A pankrátor óta reneszánszukat élik azok a filmek, amelyekben a főszerepet játszó színész alakításához a kritikusok rendszeresen odateszik, hogy azért is erős, mert némiképp életrajzinak is lehet nevezni a történetet. Akkor Mickey Rourke alakított egy egykoron sikeres, szeretett és csodált sztárt, aki azóta leszegényedett, elfelejtették és megkeseredve, egyedül tengeti napjait. Ezután jött a 2009-es Ki nevet a végén?, amelyben Adam Sandler játszotta ugyanezt, csak bunyós helyett humoristában. Ehhez a sorhoz csatlakozott most a (a hihetetlenül idétlen magyar címmel ellátott) Hogyan írjunk szerelmet...

Műértő voyeurizmus – François Ozon: Dans la maison / A házban

2013. május 8. – írta Farkas István

„Magamat is elragadott a kivilágított ablakok látványa. Én is égő fantáziával gondoltam az ablakok mögött pihegő élet egyszerű, naiv boldogságára. Ott az erény győz s a gazság elbukik” – Denis Diderot Rameau unokaöccse című tragikomédiájának sorai „kísértettek”, miközben François Ozon A házban című filmjét néztem. A filmet, amely egyszerre szól a voyeurizmusról, a műalkotás és műértés (befogadás) folyamatáról, a hatásvadászatról, a magasirodalomról, a posztmodern művészetről és nem utolsó sorban a filmes műfajok átszabásáról. Hogy ki, mi a győztes, még átgondoljuk.

Ahol a kultúrák keverednek – Laurent Cantet: Entre les Murs / The Class / A falak között

2009. január 6. – írta Márton Imola

François Bégaudeau tanárból lett író: az Entre les murs című könyvében saját pedagógusi tapasztalatait osztotta meg az olvasókkal. Következő állomásként forgatókönyvet írt, amelyből Laurent Cantet rendező megalkotta 2008 Arany Pálmáját. A franciatanár szerepében maga François Bégaudeau látható.

A mosoly titok maradt – a katedra ura még mindig Williams – Mike Newell: Mona Lisa Smile / Mona Lisa mosolya

2004. március 15. – írta Sándor Anna

Az olyan filmekkel, mint a Mona Lisa mosolya az a legnagyobb baj, hogy nemhogy túllépni nem tudnak a nagy elődön, de újat hozni is képtelenek a Holt költők társaságához képest. Hiába készülnek a lelkes másolatok vagy variációk, a műfajteremtő darab még mindig a ranglista élén áll. Messze a többitől. Az új versenyző esetében pedig ismét szinte a megszólalásig hasonlóak a konfliktusok, a karakterek és a történet is.