Alexander Payne hatévnyi szünet után pályafutása eddigi legkiforrottabb, hovatovább legszerethetőbb filmjével tért vissza, a végeredményt látva pedig az is kijelenthető, hogy egy új karácsonyi klasszikus született.
Az immáron hatvanas éveiben járó Alexander Payne máig Hollywood egyik legegyedibb hangú midcult rendezője, akinek ezt az elvitathatatlan titulust ráadásul úgy sikerült kiérdemelnie, hogy nemzedékének többi zsenijéhez (pl. Steven Soderbergh, Richard Linklater) képest ő nagyobb hiátusokkal, jóval szerényebb számban termelte ki a maga remekműveit. Munkásságának abszolút mélypontját a 2017-ben bemutatott Kicsinyítés (Downsizing) jelentette, amelyet követően – talán nem véletlenül – egészen mostanáig csupán produceri minőségben láthattuk viszont Payne nevét a stáblistákon. A többéves hallgatást végül nem akárhogyan törte meg idén a nebraskai származású rendező, The Holdovers című legújabb alkotása ugyanis túlzás nélkül az életmű egyik, ha nem a legjobb filmje, egyben 2023 – így az ünnepekhez közeledve – legszívmelengetőbb meglepetése.
1970 telén egy elit bentlakásos iskola diákjai és tanárai egyaránt fellélegeznek, amikor kitör a várva várt karácsonyi szünet, habár közel sincs mindenki abban a kiváltságos helyzetben, hogy otthon, a szerettei körében töltheti az ünnepeket. Azon kevesek, akiknek nem adatik meg a kéthetes eltáv, a Barton Akadémia falai között, tanári felügyelet mellett kénytelenek átvészelni az év legszentebb napjait. Az úgynevezett maradványok („holdovers”) táborát erősíti a jó eszű, ám nagyszájú és meglehetősen modortalan Angus Tully (Dominic Sessa), aki a konzervatív pedagógiai módszereivel valóságos diktátorként zsarnokoskodó történelemtanár, Paul Hunham (Paul Giamatti) személyében méltó ellenfelére akad. Kettejük kibékíthetetlen(nek tűnő) ellentétét a vietnámi háborúban odaveszett fiát gyászoló főszakács, Mary Lamb (Da'Vine Joy Randolph) igyekszik időről időre oldani, a kényszerű összezártság azonban hamarosan véd- és dacszövetséget kovácsol a három, mélyen sebzett ember között.
A The Holdovers éppen egyszerű, letisztult, vagy ahogy az angol mondja, old school stílusának köszönhetően tűnik ki a saját, eltúlzott ambícióik alatt összegörnyedő hollywoodi filmek sorából. A 133 perces játékidő manapság (megint) nem számít kirívónak, ám annak figyelembevételével azért elrettentőnek bizonyulhat, hogy Payne – szerzői kézjegyéhez híven – alig csinál egyebet a film jelentős részében, mint hogy beszélteti a szereplőit. Egy-két ingerdúsabb jelenetet leszámítva (lásd azt, amikor Angus beviharzik a téli szünet idejére lezárt tornaterembe, illetve a bostoni kiruccanás szekvenciáját) a látottak legtöbbször egy háromszereplős kamaradráma érzetét keltik, csipetnyi road movie beütéssel, amely műfaji keret szintén gyakorta visszaköszön a rendező életművében. Akárcsak a Kerülőutak (Sideways), a Schmidt története (About Schmidt) vagy az Utódok (The Descendants) esetében, maga a történet ezúttal sem kínál sok olyat, amit hasonló témájú filmek százában ne láttunk volna már korábban. Egy zsémbes öregember és egy helyét nem találó tinédzser coming-of-age sztoriba oltott barátságát elbeszélő film hallatán mára aligha kapja fel bárki is a fejét, de legnagyobb szerencsénkre Payne-t magát sem a mi, hanem a miért és a hogyan érdekli igazán.
Míg az előbbi titka Alexander Payne filmjeiben egyértelműen a forgatókönyvben, addig utóbbié a mindig első osztályú castingban rejlik. A Nebraskához hasonlóan a rendező ismét szabad kezet adott az írónak, az elsőfilmes, eddig kizárólag sorozatepizódokat jegyző David Hemingson pedig valósággal lubickol Payne különcöknek való, keserédes világában, ahol a totális magány nem átmeneti krízis az abban élők számára, hanem konstans létállapot. A fanyar, savként maró humort, ami ezt a nihilt mégis elemeli a tiszta tragikumtól, Hemingson szintén ügyesen menti át a rendező korábbi munkáiból, s a The Holdovers részben ennek köszönhetően emelkedik ki – méghozzá toronymagasan – a felnövéstörténetek országút hosszúságú kínálatából. A másik komponens, ami a film megunhatatlan bájához még a legtöbbet ad hozzá, az a hogyan kapcsán előrevetített színészi játék. A morózus történelemtanárt megformáló Paul Giamatti a Kerülőutak óta eltelt 19 évben először dolgozott ismét együtt Payne-nel, és a kollaborációjukat ezúttal remélhetőleg Oscar-jelöléssel jutalmazza majd az Akadémia – habár ezért a fantasztikus, megdöbbentően természetesnek ható alakításért már most díjat érdemelne a veterán színész. Dominic Sessa élete első filmjében rögtön ámulatba ejtő tehetségről tesz tanúbizonyságot a tenyérbe mászó, de a felszín alatt saját démonaival vívódó Angus Tully szerepében, a film igazi üstököse viszont az a Da'Vine Joy Randolph, aki az élettársát és egyetlen gyermekét sirató Mary Lambként minden közös jelenetben ellopja a reflektorfényt két partnerétől.
A The Holdovers filmtechnikai értelemben is szívet melengető alkotás: nem pusztán a cselekménye játszódik a hetvenes években, de úgy is néz ki, mintha a szóban forgó évtizedben készült volna. Payne és az operatőre, Eigil Bryld (Erőszakik, Mélyvíz, Barátnőt felveszünk) bár teljes egészében digitális kamerákkal forgattak, ám az utómunka során számos olyan szűrőeffektussal (pl. kópiahibák, szennyeződések, szemcsék, valamint az akkori Universal-logó) toldották meg a nyersanyagokat, amitől a film ténylegesen a celluloid-éra fénykorába repít vissza minket, nézőket. Ugyanígy Mark Orton eredeti filmzenéje és a kompilált soundtrack (a megkerülhetetlen karácsonyi slágerek mellett felcsendülnek többek között Cat Stevens, a Badfinger és Labi Siffre dalai) egyaránt hűen teremtik meg a választott évtized hangulatát, egyúttal pedig a dramaturgiai csúcspontok nyomatékosításában is meghatározó szerepet tölt be.
Alexander Payne tehát újra csúcsformában van: szebb és meggyőzőbb visszatérést nem is várhattunk volna egy olyan rendezőtől, akinek valójában semmit nem kellett már bizonyítania, ehhez képest sikerült felülmúlnia még a legjobb munkáit is. A The Holdovers úgy talál be, mint egy meleg ölelés egy régen látott baráttól, akivel akkor eszméltek csak rá, mennyire hiányoztatok egymásnak az elmúlt években, mikor már összeborulva szipogtok az újratalálkozás örömében. És persze ahhoz sem fér kétség, hogy immáron egy újabb klasszikussal bővült a karácsonykor újranézendő filmek listája.
