A sitcomból horrorba fejest ugró John Krasinski ezúttal az egészestés családi animációkba vetette bele magát. A Képzeletbeli barátok (IF) egy vitathatatlanul aranyos és megható film, viszont egy idő után megtöri saját varázsát olyan jelenetek sorozatával, amelyek az alkotói folyamatok impulzív ötletbörzéinél nem tudtak nagyobbra nőni.
John Krasinski, az Office-ban Jim Halpertként elhíresült színész már egyszer megújította imázsát, amikor író-rendezőként felelt a Hang nélkül horror-thrillerért (amelyben főszereplőként is láthattuk felesége, Emily Blunt oldalán). Ezúttal ismét új arcát akarja megmutatni, viszont a Képzeletbeli barátokban (amelynek ismét írója, rendezője és szereplője is) inkább apaként, mintsem művészként, filmalkotóként nyilvánul meg – nemcsak a karakterének köszönhetően.
Krasinski több interjúban is bevallota már, hogy a Képzeletbeli barátok azért jött létre, mert szeretett volna a gyermekeinek is filmet készteni, és ez a végeredményen egyértelműen érezhető. A mű látványvilága cukormázasan aranyos, amelybe kreatív fantázia-utazásokat is beiktattak, és hemzseg a lappangó atyai intelmektől, szerencsére anélkül, hogy ötpercenként életigazságokkal bombázna. A film arra tanít, hogy merjünk gyermekek lenni, kiskori énünk perspektívájával járni a világban, és azt üzeni, hasznos az élet mindenféle terhe alól kicsit elszabadulni saját szórakoztató és komfortot nyújtó világunkba. Ezek végett – bár a főszereplő kora alapján tipikus felnövéstörténetre számíthatnánk – a film azt tanácsolja, hogy a felnőtté válással ne engedjük el a gyermeki énünket, hanem ragaszkodjunk ahhoz az édeni állapothoz, amelyben még képesek voltunk a képzeletünkkel megnyugtatni és felvidítani magunkat.
Ironikus módon a történet felütése akár horror is lehetne: egy tizenéves lány, aki édesanyja elvesztése után már képtelen önmagára gyermekként gondolni, apja szívműtéte miatt nagymamájánál lakik egy rövid ideig. Egyedül sétálva a New York-i éjszakában meglát egy különös alakot, akit követni kezd, de az elmenekül előle. Később (ugyancsak egyedül a nagyvárosi éjben) végignézi, ahogyan egy férfi bemászik egy alvó kislány szobájának ablakán, ahol egy megtermett lénnyel diskurál. Amikor Bea (Cailey Fleming) már nem tudja mentálisan feldolgozni a két entitás látványát, elájul, majd a férfi lakásában tér magához, aki később elvezeti őt egy elhagyatott vidámparkba.
Amitől mégsem horror a Képzeletbeli barátok, az természetesen az alkotói szándék. Az előbb ismertetett jelenetek tálalása egy percre sem kelt szorongást, nem válik ijesztővé, ami az alapkoncepció mellett nagyrészt a színkezelésnek, az általános atmoszférának és Michael Giacchino zenéjének köszönhető, amely a rajzfilmek és animációs alkotások békés és játékos hangulati világával tölti meg a képsorokat. Mindemellett a lila színű Kék (Steve Carell) és Virág (Phoebe Waller-Bridge) is úgy néz ki, mintha egy meséskönyv borítójáról ugrott volna a képernyőre. Ők elfeledett képzeletbeli barátok (KB-k, innen az angol cím is: IF, azaz Imaginary Friends), akiknek gyermekei már felnőttek, így a kitalációk attól tartanak, hogy a feledés homályában eltűnnek. A fent vázolt nyitás után Bea segítséget nyújt a KB-knak és az őket vezető, istápoló, gyermekszobába betörő Calnak (Ryan Reynolds), hogy a munkanélkülivé vált barátok új gyermekeket találjanak maguknak.
A Pixar-filmekre hasonlító tematikájú és üzenetű élőszereplős animáció akár sikertörténet is lehetett volna, hiszen sok tényező adott ehhez. A fikció egy univerzálisnak mondható élményt választ központi motívumának, a fantázia és mentális utazás hatalmas alkotói szabadságot ad a vizuális ábrázolás tekintetében (ezt ki is használják), és olyan filmről beszélünk, ami annak ellenére, hogy gyermekek számára tökéletesen fogyasztható és szórakoztató, a felnőtteknek is rejt mulatságos pillanatokat, és ami fontosabb, érzelmi validációt. Emellett a rendező neve már önmagában hívószó az Office népes rajongótáborának, az új műfajjal való kísérletezés sokak érdeklődését felkeltheti, és a stáblistában igazi sztárkavalkád fogad. Olyan színészek kölcsönzik a KB-k hangját a már említetteken kívül, mint George Clooney, Matt Damon, Emily Blunt, Amy Schumer, Bradley Cooper, Blake Lively és még sorolhatnánk. Mindezek ellenére valószínű, hogy a Képzeletbeli barátok sorsa az lesz, mint címszereplőinek: jelentéktelenül szertefoszlik a feledésben.
Ez kis mértékben az egysíkú színészi játékoknak köszönhető. Ebbe a kategóriába pont nem a főszereplő Cailey Fleming esik, aki a neki osztott, változatos érzelmi skálából maximálisan tudja hozni azt, amit a helyzet megkíván. Krasinski karaktere – valószínűleg a képernyőn töltött rövid idő miatt – egyetlen sablonra korlátozódik, az apáéra, aki a legkomolyabb helyzeteket is bohózattá változtatja, hogy lányát felvidítsa. Reynolds ezúttal nem játssza annyira önmagát, mint a Deadpool-filmekben vagy egyéb vígjátékaiban, de ezeknél nem is teljesít jobban, sőt. A nagymamát alakító Fiona Shaw hoz mindent, amit rá osztott szerepe szerint kötelessége, de érezhető benne a kihasználatlan potenciál.
Valószínűleg az sem tett jót a Képzeletbeli barátoknak, hogy az abszolút blockbuster Agymanók 2-vel egy évben dobták piacra, ami minden idők legnagyobb bevételt hozó animációjává vált. A két alkotás nagyban hasonlít egymásra, például úgy beszélnek kiskamasz lányok érzelmi világáról, hogy a felnőtt közönség is megkönnyezi azt. Családbarát filmek könnyed humorral, látványos vizuális megoldásokkal, csalogató színésznevekkel, több mint másfél órás futamidővel (ami a „műfaj ellenére” inkább célozza a nagyokat, mint a kicsiket) és nem szájbarágós, szépen csomagolt, komoly, pszichológiai mélységekbe nyúló üzenettel. A sok különbség közül, ami megmagyarázza eddigi sikerpályájuk közti különbséget, van egy magasan kiemelkedő. Míg az Agymanók 2 befejezése lekerekített, a történet egységes egészt alkot, addig a Képzeletbeli barátok mintha nem tudná követni saját gondolatmenetét és logikai rendszerét. Alkotói részről egy ilyen műfajú, tematikájú, minden generációt célzó filmben talán nem bűn az, ha olyan jelenetekkel árasztják el a közönséget, amelyek egyedüli célja a meghatottság könnyeinek előcsalása, viszont azzal könnyen és visszafordíthatatlanul kizökkentheti egy mű bármilyen korosztályba tartozó nézőjét, hogyha a logikai bukfencek folyamatos cigánykerekezéssé növik ki magukat.
