Ha van olyan rendező, aki képes lehet feltámasztani a magyar ifjúsági film kihalófélben lévő hagyományát, az kétségtelenül Lakos Nóra. Az egyelőre kérdés, hogy ez sikerült-e neki a Véletlenül írtam egy könyvet című mozival, az azonban biztos, hogy az Annet Huizing könyve alapján készült darab a sikeresebb hazai műfaji próbálkozások közé sorolandó.
Azért is megkérdőjelezhetetlen Lakos kitüntetett szerepe a fiatalok filmes szocializációjában, mert – Hab című egészestés játékfilmje mellett – az elmúlt években például a Tóth János és a Pepe című sorozatok epizódjait is rendezte, valamint alapítóként vesz részt a Cinemira Nemzetközi Gyerekfilm Fesztivál munkálataiban, aminek nem titkolt célja, hogy közelebb hozza a filmeket a fiatalabb korosztályokhoz. Az 1970-es, 1980-as években még olyan darabok jellemezték a magyar ifjúsági filmes palettát, mint – a teljesség igénye nélkül – az Égigérő fű, a Keménykalap és krumpliorr vagy A szeleburdi család, addig mára ez a filmtípus teljesen kikopott a hazai mozis felhozatalból, pedig ahogy azt a Cinemira közönsége is mutatja, igény lenne rá. Ugyanakkor ha egy klasszikust akarunk idézni, minden rosszban megvan valami jó, hiszen így a Véletlenül írtam egy könyvet könnyebben megtalálhatja a közönségét.
Ninának (Demeter Villő) majdnem olyan problémái vannak, mint bármilyen más kamaszlánynak. Leszámítva, hogy még gyerekként elvesztette édesanyját (Lovas Rozi), így hiába tesz meg mindent édesapja, András (Mátray László), a lány életét a ki nem mondott hiányok határozzák meg. Ez leginkább akkor válik számára nyilvánvalóvá, amikor a szomszéd írónő, Lídia (Zsurzs Kati) hatására írni kezd. Bár kezdetben nem tudja, mi lehetne alkotásai témája, némi kutatás után a központi kérdés mindennél egyértelműbbé válik.
Lakos Nóra új filmje egy holland regény, a korábban említett Annet Huizing Hogyan írtam véletlenül egy könyvet? című művén alapul, az azonban egy pillanatra sem kérdés, hogy mennyire adaptálható a történet egy másik kulturális közegre, hiszen szinte végig univerzális kérdések merülnek fel benne. Sőt az egyik dolog, amit joggal róható fel a filmnek, hogy a coming-of-age műfaji toposzok szinte mindegyike megjelenik a cselekmény során. Szó esik az első szerelemről, az első menstruációról, nagy szerepet kapnak az önállósodási kísérletek. Ugyanakkor akármennyire is tankönyvszerű helyenként a főhős útja, összességében működik, ugyanis bár az ábrázolt események nem okoznak meglepetést, azok megjelenési módja helyenként túl tud lépni a bevett formákon.
Remek például, ahogyan az anya mítoszát építi a film. Lovas Rozi karaktere, Lujza zárkózott nő volt, aki nem szeretett fotókon, videókon szerepelni, így Ninának az is nehézséget okoz, hogy egyáltalán el tudja képzelni az édesanyját (majd amikor végül előkerül az egyetlen felvétel Lujzáról, az egy erősen felépített, katartikus pillanat). Később a lány szembesül azzal a problémával, amivel mindannyian találkozunk, ha egy rokonról szeretnénk többet megtudni: mindenki elbeszélése szubjektív, más és más részletekre koncentrál, így nehéz kihámozni az igazságot. És persze az sem véletlen, hogy Ninának akkor lesz igazán szüksége az édesanyjára, amikor ő is elindul a nővé válás útján.
A Véletlenül írtam a könyvet elsősorban a hiány mentén beszél a történetmesélés erejéről: a főszereplő kamaszlány azáltal tud közelebb kerülni az édesanyjához, hogy felidézi őt, beszél és ír róla; s persze nem nehéz ebbe belelátni az ehhez hasonló filmek majdhogynem terápiás hatását is, hiszen biztonságos környezetben konfrontálják súlyos témákkal a fiatalokat.
A modellszerűség egyúttal azt is hozza magával, hogy Lakos munkájában sok esemény és karakter tűnik idealizáltnak. Ugyanakkor ez nem mindig jelent egyúttal sematikusságot is, sőt vannak olyan aspektusok, amelyeknél a film remekül játssza ki a műfaji kliséket. Ilyen például a gonosz mostoha archetípusa, ami nagyon gyakran jelenik meg a filmtípusban, itt azonban a klasszikus értelemben vett mostoha, a Rujder Vivien által alakított Detti egyáltalán nem gonosz, sőt mély empátiával közelít a gyerekekhez. A mostohaság bizonyos jellemzőit ebben a történetben Tenki Réka Adél nénije hozza be, de még az ő szögletessége is kedvesen komikus.
A filmmel kapcsolatban jogosan merülhet fel a kérdés, hogy tulajdonképpen mi is itt az igazi konfliktus, hiszen nem történik olyan, ami ne jelenne meg bármelyikünk életében. Ám egyrészt a kamaszkorra önmagában is jellemző, hogy minden végletesnek tűnik, másrészt a film reflektál is a konfliktus-nélküliségre, hiszen Nina sokáig azzal küzd, hogy nem találja az írásai tétjét. Persze a reflexió nem ment fel minden kritika alól, számon lehet kérni a filmen például a szerelmi szál sehová sem tartását vagy az utalások, cameók erőltetettségét, ám Lakos Nóra az eredeti vállalását a kisebb hibák ellenére szinte maradéktalanul teljesíti.
Ráadásul a rendező vizuálisan is izgalmassá teszi a művet. Már a Habban is jellemző volt Lakos-stílusra a különböző kulturális regiszterek keverése, és ez most sincs másként, a karakterek közös elfoglaltsága a Gyilkos sorok (Murder, She Wrote) című sorozat közös megtekintése, de több jelenetben konkrétan megidéződik a szintén kultstátusznak örvendő (és a magyar kábelcsatornák által elnyűhetetlenül ismételt) Házibuli is, a gyermeki fantáziát pedig helyenként animációs betétek reprezentálják a filmben.
Azt nem állíthatjuk, hogy a Véletlenül írtam egy könyvet minden eleme működik, de azt igen, hogy ez a film tudja, milyen akar lenni, és ezeknek az elvárásoknak meg is felel. Jó kiindulópont lehet ahhoz, hogy a jövőben több bátor ifjúsági film készüljön.
