A tétnélküliség érzése az, ami nem adatik meg Antoinette Boulat első filmjében a két főszereplőnek, és ami miatt nekik sokkal hamarabb fel kell nőniük, mint az őket megelőző generációknak. Az eddig casting directorként dolgozó rendező izgalmas témát választott, csak sajnos semmi újat nem állít róla.
A coming-of-age műfaj (bár arról is vannak viták a teoretikusok között, hogy ezt lehet-e teljes értékű zsánernek tekinteni, vagy csupán egy tematikus csoportról van szó) egészen elképesztő változáson ment át az elmúlt két évtizedben. Míg a 90-es években ezek a filmek egyet jelentettek a prosztósággal – szexisták, rasszisták, és ami talán még fontosabb, alkotásként is gyengék voltak –, mára ez vált az egyik legérzékenyebb filmtípussá, ami sokféle módon képes tematizálni nagyon fontos problémákat. Olyan mozikat említhetünk a közelmúltból, mint az Én, Earl, és a csaj, aki meg fog halni vagy az Amíg tart a nyár, illetve olyan sorozatokat, mint az Eufória vagy például az Alaska nyomában. Viszont épp emiatt nagyon telítetté is vált a műfaj, az új belépőknek egyre nehezebb dolga van, ha pozíciót akarnak kiharcolni maguknak.
Antoinette Boulat Ma már holnap van című filmje szubzsánerek izgalmas fúzióját kínálja, hiszen történetében a felnövés nem organikus folyamat, hanem egy tragédia, nevezetesen a főhős nővérének halála idézi elő. A rendező azonban csavar egyet a képleten, ugyanis egy kollektíven traumatizált generációról beszél, így a személyes megélés rögtön társadalmivá kereteződik át, ami mégis abba az irányba mutat, hogy a 2010-es években bizony így néz ki a felnőtté válás, mondhatni ez a természetes. A szorongás alapélménmyé válik, a világhoz való viszonyt pedig egy szélsőséges védelmi mechanizmus, az undor határozza meg.
Nem véletlenül töltünk ennyi időt az elméleti finomságokkal, ugyanis a kész film sokkal kevésbé izgalmas. Pedig a történet önmagában még bármire lehetőséget biztosított volna. Főszereplőnk Marion (Lou Lampros), aki teljesen elhidegült családjától. Mint kiderül, nővére néhány évvel ezelőtt meghalt, apja elhagyta a családot, anyja teljesen összetört. A lánynak így nincs igazán támasza néhány iskolai barátnőjén kívül, egy otthoni veszekedés után pedig nekivág az éjszakának, és először egy vad techno buliban köt ki, majd találkozik Alexszel (Tom Mercier), a titokzatos fiúval, akivel az éjszaka további részében Párizs különböző részein gyalogolnak és beszélgetnek.
A sétálás közben beszélgetős filmeket Richard Linklater járatta csúcsra a Mielőtt-trilógiájával, és az amerikai rendezőhöz hasonlóan Boulat is a korszellemet, egy adott generáció jellemző dilemmáit akarja bemutatni, csakhogy sosem válik igazán konkréttá, ellentéteit pedig nagyon egyértelműen építi fel. A két fő karakter első találkozásakor rögtön világos, hogy Alex azért lép be a lány életébe, hogy saját lazaságával alternatívát kínáljon az érzelmekkel való folyamatos küzdelemmel szemben. Merthogy Marion öt év távlatából is hallucinációkkal és pánikrohamokkal küzd, és ahogy a film azt a formai eszközeivel (pl: képarány, mélységélesség variálása) is hangsúlyozza, gyakorlatilag kívül marad a saját életén, idegenként téblábol a mindennapokban.
Technikai szempontból nehéz belekötni Boulat rendezésébe. Esztétikusak a képek, Párizs most nem egy projekciós felület, hanem egy valóságosnak tűnő metropolisz, a két főszereplő, Lou Lampros és Tom Mercier pedig remekül játszik. Sőt még azon tekintetben is érezni némi újdonságot, ahogyan a rendező kettejük kapcsolatát kezeli. Ugyanis nem egyszerű szerelmi történetet kreál az alaphelyzetből, hanem egy sokkal csendesebb, ezáltal azonban hihetőbb egymásra találást, ahol fontosabb a lelki hasonlóság, a testi vonzalom csak meghúzódik a háttérben.
A magyar forgalmazó egy filmbéli idézetet választott címnek, és nem tartotta meg az eredeti francia elnevezést, ami tükörfordításban az „én éjszakám” lenne. Ebben a konkrét esetben mindkét címet nagyon kifejezőnek érzem. Míg az eredeti arra utal, ahogy Marion sok év után először még ha rövid időre is, de birtokba veszi az életét, addig a magyar azt fogja meg remekül, hogy ha a lány nem is veszi észre, a továbblépés ideje már most elérkezett. Ezek a gondolatok pedig Boulat filmjének egyetlen igazán izgalmas aspektusát képzik. Az egyik párbeszéd ugyanis arról szól, hogy a karakterek életéből valójában a könnyedség, a veszély nélküliség hiányzik, ami ennek a generációnak a folyamatosan egymásba gyűrűző válságok miatt nem adatott meg. És bár nyilván a történelemben voltak már ilyen (és még ennél is sokkal terheltebb) nemzedékek, a mostani huszonévesekhez is a kollektív traumák megértésén keresztül vezethet az út.
Antoinette Boulat tehát egy esztétikus és értékes filmet készített, de ahhoz nem volt elég konkrét – vagy talán elég karcos –, hogy rögtön a nemzedéki közérzetfilmek első vonalát célozza meg.
