Szinte már külön alműfajként kezelendőek azok a francia drámák, amelyek valamilyen módon a párizsi terrortámadás utóhatásait dolgozzák fel. Pár hónappal a Ma már holnap van után a magyar mozikat is elérte a Nem kapjátok meg a gyűlöletem című bestseller-adaptáció, ami pontosan annyit nyújt, amit egy korrekten és kegyeletteljesen elkészítetett drámától várhatunk. Se többet, se kevesebbet.

Kilian Riedhof filmje nem vacakol sokat a kontextualizálással: az első jelenetekben látjuk Antoine (Pierre Deladonchamps) és Héléne (Camélia Jordana) kapcsolatának idilljét, gyermekük, Melvil (Zoé Iorio) kezdeti lázadásait, és azt, ahogyan a nő egy koncertre készülődik legjobb barátjával, Brunóval (Yannick Choirat). El is érkezik a buli napja, a férfi pedig a gyerek lefektetése után olvasni kezd, amikor egy furcsa üzenetet kap feleségétől; a nő arról érdeklődik, hogy biztonságban van-e. A televíziót bekapcsolva pedig szembesül a szomorú ténnyel: a francia fővárost terrortámadás érte, párja pedig a legkritikusabb zónában van. és nem válaszol a hívásokra.

A film egy azonos című  bestselleren alapul, és ahogy említettem, szervesen illeszkedik a (hozzánk is eljutó) mainstream francia film az utóbbi években egyre markánsabbnak mutatkozó irányzatába – a korábban említett címeken kívül eszünkbe juthat még a November Jean Dujardinnel –, amely a párizsi terrortámadás feldolgozására kínál különböző mozgóképes megoldásokat. Ebben a folyamatban persze semmi meglepő nincs, a filmművészet előszeretettel és gyorsan reagál az aktualitásokra, ám ezeknek a feldolgozásoknak általában van egyfajta dinamikája: először születnek meg a konszenzusos nagy művek, majd jöhetnek az egyedibb megközelítésű darabok. A Nem kapjátok meg a gyűlöletem mégis olyan érzést kelt, mintha néhány évvel korábban készült volna. Annyira precíz, ugyanakkor kiszámítható, hogy feltétlenül közelebb visz a téma nagy egészének megértéséhez, de semmi olyasmit nem állít, amit más filmek és irodalmi művek ne mondtak volna el a gyászról.

Pedig Riedhoféknak vannak remek alkotói fogásai. Ilyen például a film dramaturgiája, ami nem követi a klasszikus hollywoodi felosztást: nagyon hamar indul a konfliktus, még a film első felében fény derül a tragédiára, majd némileg módosul a fókusz, és a túlélők szemszöge kerül előtérbe.

A mozi – és nyilván az alapmű –  legizgalmasabb vállalása pedig itt lép be a képbe, hiszen Antoine nem úgy reagál, ahogy a legtöbben tennék: nem kezd el felelőst keresni, nem kapcsolódik politikai szélsőségekhez, mert azt gondolja, hogy ezzel is csak a terroristáknak tenne szívességet. Ehelyett egyfajta békét és megnyugvást keres, mert így ápolhatja mindig vidám felesége emlékét. Ez egyébként nagyon izgalmas felvetés, amiből számtalan irányba lehetett volna elmozdulni. Rá lehetett volna kérdezni arra, hogy mennyire valós ez az elhatározás és mennyire fakad abból, hogy Antoine úgy érzi, ezt várják tőle; és lett volna potenciál abban is, amit csak pedzeget a film, hogy tudniillik a többi hozzátartozó hogyan viszonyul a férfi unortodox gyászfeldolgozási technikáihoz.

Ezek azonban csak olyan mélységig jelennek meg az alkotásban, hogy még senki ne érezze sértve magát. Az egyetlen valóban kifejtett – és egyébként igen aktuális – kérdés, hogy mennyire hiteles valaki, ha egy tragédia után végighaknizza a médiát. A történet egy pontján ugyanis Antoine ír egy Facebook-bejegyzést, amit sok ezren osztanak meg, és ami által a mainstream médiumok is felfigyelnek rá – ez pedig egyértelműen átlép egy határt a család szemében, mert úgy érzik, a férfi hasznot hajt a tragédiából.

Riedhof azonban végül nem ebbe az irányba megy el, hanem apa és gyermeke új életét mutatja be, hol humorosan (az óvodai anyukák, akik komikus szintig tolják ki a jóemberkedést), hol pedig sokkal inkább tragikusan (a hirtelen dühkitörések). A szülő-gyermek tematika persze majdhogynem egyidős a filmtörténettel, így nagy nóvumokra nem kell számítani, de kétségtelenül ez a mozi legjobban és leggördülékenyebben működő része, és ebben nagyon nagy szerepe van a mélységeket valóban ábrázolni képes Pierre Deladonchamps-nak, aki még ott is visz egy kis árnyalatot a figurába, mikor a forgatókönyv alig-alig engedi neki.

A Nem kapjátok meg a gyűlöletem a filmes középszer mintapéldánya. Tulajdonképpen semmilyen szinten nem kiemelkedő, de különösebb bosszúság nélkül végig lehet nézni, sőt, pillanatokra még a legszkeptikusabb nézőt is megérinheti.